San Fernando Valley California, 1976. Progresszív rock, 20 perces dobszólók hanyatló kommuna kultúra, trapézgatya, álmaikat vesztett hippik, betörő disco, Hot Chocolate, pornó, kokain, fű. Nem is olyan rossz, mondhatnák egyesek, de Gregory Walter Graffin számára, aki szülei válásának eredményeként volt kénytelen a milwaukee-i haverjait otthagyva ebben a környezetben folytatnia életét, ez maga volt a pokol. A suliban mindenki Led Zeppelint hallgatott és le se szarták a különös viselkedésű, beilleszkedésre képtelennek tartott srácot.

Több év is eltelt talán, mire a Graffin megtalálta azokat a hasonszőrű haverokat, akikkel együtt léggitározhattak a KROQ (alternatív zenei rádió) Rodney on The ROQ műsorára, melyben olyan előadók zenéi dobáltak köveket a langyos kaliforniai állóvízbe, mint a Black Flag, a The Adolescents, valamint a Sham 69. A műsor egyre növekvő népszerűsége átformálta a környék fiataljainak zenei érdeklődését, valóságos zenekar-alapítási láz vette kezdetét, melyből Greg sem akart kimaradni. Már "igazi" punk volt, tépett haj (akkor még volt alapanyag he-he) tépett póló, biztosítótű, szóval minden, ami a punkról kialakított sztereotípiák szerint alapvető fontossággal bírnak.

A név már megvolt, így nem volt olyan nap, hogy a srácok ne csörömpöltek volna Graffinék garázsában. 1979 szilvesztere előtt felvették az első anyagukat, melyet nemes egyszerűséggel, a zenekar neve után, Bad Religionnek neveztek el. Igazi kezdő punk anyag volt ez, szar énekkel, szar gitárokkal, szar basszussal, szar dobbal, szóval minden kellék adott volt egy autentikus bemutatkozó albumhoz. Hogy valami képet kapjunk hőseink zenei felkészültségéről, talán elég annyi, hogy állítólag Jay Bentley, elégedetlen lévén a használtan vásárolt gitárjának színével, egyszerűen csak lemázolta egy ecsettel, nem kímélve húrokat és a pick-upokat sem. Na, el tudjátok képzelni, hogy szólhatott a hangszer ezek után... Mivel vállalkozó nem akadt sem a kiadásra, sem a terjesztésre, a srácok (G. Graffin ének, Jay Ziskrout dob, Brett Gurewitz gitár, Jay Bentley basszus) saját erőből jelentették meg az albumot, mely hat gyors és rövid számot tartalmazott, ami akkor gyakorlatilag a Bad Religion koncertprogramjának gerincét alkotta, természetesen kiegészítve az ilyenkor kötelező feldolgozásokkal. A kiadónak az Epitaph nevet tüntették fel, de ez akkoriban nem volt más, mint egy logo Brett postaládáján.

1982- ben jött ki (a Gurewitz faterja által kölcsönzött 1000 dollár segítségével) a How Could Hell Be Any Worse, melyet már valóban nevezhetünk igazi albumnak, habár a hangzás itt sem volt felemelőbb egy közepesnél jobb próbatermi felvételnél, de ezen a lemezen már olyan slágerek kaptak helyet, mint a későbbiekben sokak által feldolgozott We're Only Gonna Die, vagy a Fuck Armageddon... This is Hell! Ha figyelembe vesszük azt a nem elhanyagolható tényezőt, hogy a srácok ekkor 17-18 évesek voltak, akkor érthető, hogy az akkori underground punk scene egyes körei már érezték, hogy a zenekarnak talán lesznek még jobb megnyilvánulásai is. A dalok rendkívül egyszerűen, a bevált punk recept szerint készültek; Graffin lehozta a szöveget, a többiek meg próbáltak valamit alájátszani. Egy szám megírása az ötlettől a befejezett állapotig nem tartott tovább pár óránál. Greg Hetson, aki már az első anyagnál is ott segédkezett a többiek körül, illetve a How Could-ra is feljátszott egy szólót, ekörül lett a zenekar hivatalos ötödik tagja. A többiekhez képest ő már profinak számított, hiszen az akkoriban népszerű Circle Jerksen kívül megfordult a Red Krossban, illetve más koncertező, lemezeket kiadó kaliforniai bandákban is.

A How Could Hell Any Be Worse nagyon beindult, alig egy év alatt 10,000 példányt adtak el belőle, így Gurewitznek is lehetősége nyílt az Epitaph-ot, mint kiadót beindítani, persze, ekkor még csak alapfokon. Ami ezek után történt, az sokak számára megfoghatatlan. Mert mit is várna el az ember egy olyan bandától, akik épp a pályafutásuk elején járnak, rendelkeznek egy viszonylagos ismeretséget biztosító hanganyaggal? Nos, az a minimum, hogy ilyenkor rástartolnak a hullámhegyre, koncerteznek, gyártják a gyors, rövid, ámbár dallamos nótákat az új lemezhez, azonban a zenekar története ennél a pontnál furcsa fordulatot vett.

Történt ugyanis, hogy Brett vásárolt egy Roland Juno 6 szintetizátort, melyre rövid pötyögés után ráunt, ezért Gregnek ajándékozta. Ez az ártatlan adakozás igen komoly jelentőséggel bírt a zenekar sorsára, de menjünk csak szépen sorjában. Graffin rákattant a kütyüre és úgy döntött, hogy következő lemezanyagot egyedül ezen a hangszeren írja meg, ami egyrészről igen furcsa vállalkozásnak tűnik, (egy punkzenekarról van szó) másrészről ezzel a megmásíthatatlannak tartott döntésével elnyerte a többiek ellenszenvét is. Az új anyagnak Graffin az Into The Unknown nevet adta. Találóbb címet nem is választhatott volna. A többiek szenvedéllyel utálták a számokat, de Graffin pozíciója a bandán belül annyira erős volt, hogy a How Could-hoz képest igen erőteljes váltást jelentő anyag 1983-ban mégis megjelenhetett.

Persze, ekkor már Jay Bentley helyett, aki a kezdettől ellenezte a váltást, Paul Dedona pengette a négyhúrost, de nem sokkal a megjelenés után az egész zenekar szétszéledt. Mi is volt a baj ezzel a lemezzel? Talán elég annyi, hogy az Into The Unknown-nak, semmi köze nem volt a punkhoz. A gitárok szerepét a szinti vette át, és az akusztikus gitárokra írt balladák sem tettek jót a Bad Religion népszerűségének. Lassú és hosszú dalok jellemezték az anyagot és ez megbocsáthatatlan bűn egy magát punknak valló banda számára.

Jay Bentley csatlakozott a Wasted Youth-hoz, Pete Finestone Angliába utazott, ahol angol és ír irodalmat hallgatott, Greg Graffin szintén a tanulmányaira koncentrált, 1990-ben a UCLA-n diplomázott geológiából, majd tanulmányait a Cornell egyetemen folytatta, ahol Ph.D-t kívánt szerezni evolúciós biológiából, de legjobb tudomásom szerint ezt még a mai napig nem abszolválta.

A Bad Religion gyakorlatilag megszűnt létezni és valószínűleg egészen más lenne a mai punk színtér, a Greg Hetson nem beszéli rá a másik Greget a folytatásra. 1984-et írunk ekkor, Pete Finestone hazatért Angliából, a Wasted Youth bőgősét, (akit ekkor már Tim Gallegosnak hívtak, mivel Jay közben innen is kiszállt és csatlakozott a TSOL-hoz) is sikerült elcsábítani, így semmi akadály nem állt a srácok előtt, hogy rögzíthessék a Back To The Known-t, ami mint a neve is mutatja, már igazi punklemez volt. Ezen az anyagon szerepel például az Along the Way, amit a Bad Religion mind a mai napig rendszeresen játszik a koncerteken. Közben Brett is úgy döntött, hogy igazán nekifekszik az Epitaph felvirágoztatásának, és ehhez a Bad Religion látszott a legkézenfekvőbb megoldásnak. A Back To The Known az ő producerkedése mellett az Epitaph-nál látott napvilágot. 1986-ban már nem csak mint producer, hanem mint teljes jogú tag, a közben visszatért Jay Bentley-vel együtt csatlakozott a zenekarhoz, létrehozván azt a csapatot, amely ha zeneileg nem is a legerősebb, de mindenképpen a legnépszerűbb volt a zenekar történetében

1988-tól szinte évente jelentettek meg lemezeket. A sort a Suffer nyitotta, amit a '89-es No Control, majd a sokak által legjobbnak tartott Against the Grain követett (egyik személyes kedvenc) Iszonyat gyors, erőteljes dallamos punk tételek sorjáznak egymás után, a harminc percet el sem érő lemezeken. Olyan máig is népszerű slágerek születtek ebben az időszakban, mint 1000 More Fools, a You Are The Government, No Control, I Wanna Conquer The World, Anesthesia, 21st. Century Digital Boy, Modern Man. Az Against The Grain turné idejére már nem csak az államokban, de Európában is egyre népszerűbbek lettek. Különösen Németország lelkesedett a kaliforniai ötösért, de sikeres koncerteket adtak Hollandiában és Spanyolországban is.

Nagyon úgy nézett ki, hogy a Bad Religion felállása beérett, megerősödött, de Pete Finestone megunván a folyamatos koncertezést, ismét a távozás mellett döntött. Utódját abban a Bobby Schayerben találták meg, aki akkoriban kényszerből session dobosként dolgozott, és aki magát szívesebben tudta volna elképzelni gitárosként, de a Bad Religon felkérésére azonnal igent mondott. 1992 a Generator éve volt, mely szakítva az addigi hagyományokkal már egy kicsit sötétebbre, kisérlezetőbbre sikeredett, de a kritikusok fanyalogva fogadták. Sokan úgy viccelődtek, hogy a Bad Religion az egész pályafutása alatt csak egy számot írt meg, de azt legalább jól. A nem túl hízelgő véleményekre válaszként jelentették meg a Recipe For Hate lemezt, mely egy teljesen más felfogásban játszó zenekart mutatott be. Kissé grunge-os a dobhangzás, még Eddie Vedder a Pearl Jam énekese (mellékállásban Bad Religion fanatikus) is vokálozik a Struck a Nerve-ön (micsoda szám!!). Hihetetlen mennyire más lett ez a lemez, elég csak a darálós verzés Recipe For Hate-re, az elszállós Kerozine-re, valamint a szintén droghoz kapcsolható Man With A Mission-re gondolni!

Apropó drogok... Bretten ezekben az időkben kezdett elhatalmasodni a heroin. Egyre többet szúrta magát, jómagam is láttam vele egy olyan riportot, ahol szerintem azt sem tudta kivel és mit beszél. Természetesen a Recipe For Hate is kitermelte a maga slágerét, az American Jesus talán a legnagyobb mindegyik közül, legalább is erre engednek következtetni az interneten közzétett rajongói oldalak felmérései.

Ebben az időben robbant be a Green Day az MTV hathatós segítségével, és ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az összes ötlethiányban szenvedő multinacionális kiadó azonnal akart egy punkzenekart magának. A Bad Religionnek az Atlantic/Sony tett ajánlatot és miután a Brett, (aki az addig megjelent összes lemezük kiadójának, az Epitaphnak a tulajdonosa) sem tiltakozott, így elsőként a már felvett és megjelentetett Recipe For Hate-et adta ki ismételten a Sony. Persze most már azokon a csatornákon keresztül is el tudott jutni a lemez a fogyasztókhoz, amelyek az Epitaph számára elérhetetlenek voltak. Nagyon sok rajongó fanyalgott a srácok döntése miatt, úgy vélték a Bad Religion lefeküdt a multiknak, de a zenekar csattanós választ adott a kétkedőknek. Ez a válasz pedig nem volt más, mint az eddig megjelent legjobb lemezük, a Stranger Than Fiction! Véleményem szerint, a STF a valaha megírt legjobb dallamos punkzene, mondjon bárki bármit. Egy árva gyenge szám sincs rajta, csupa erőteljes, lendületes punk klasszikus, felesleges leírnom ide a track listet, csak foglalná a helyet. A hangzás tökéletes; durva és sötét, a vokálok úgy hasítanak, mint az állat, Greg olyanokat énekel, hogy az ember hátán feláll a szőr. Igazi klasszikus. Persze, az öröm most sem tarthatott sokáig. Szinte a lemez megjelenésével egyidőben Brett Gurewitz kilépett a zenekarból, közvetlen az amerikai turné indulása előtt. A zenekar hivatalos közleményében azzal indokolták a döntését, hogy az Epitaph-hoz tartozó Offspring Smash című lemezének óriási sikere hatalmas terhet rótt Brett cégére, és az így megsokasodott feladatokkal a gitáros már nem tudott megbirkózni és ő az Epitaph-ot választotta. Az igazi ok azonban egészen más volt. Brett és a zenekar tagjai közti viszony igencsak megromlott, különösen Brett és Jay Bentley basszeros nem csípte egymás búráját. Ez az ellenségeskedés vezetett az alapító tag, fő dalszerző távozásához. Brett, természetesen nem sokáig pihent, The Daredevils néven összehozott egy zenekart, melynek az első számát, a Hate You-t, pont a Bad Religion basszerosa ihlette.

Mivel a turnét már lekötötték, gyorsan kellett egy gitárost találni Brett pótlására. A fiúk rövid keresgélés után Brian Baker mellett döntöttek, aki előzőleg olyan punk bandákban nyomult, mint a Minor Threat, a Dag Nasty, a Junkyard, a Meatmen, a Government Issue, vagy a Samhain, szóval igen autentikus és tapasztalt személyiségről van szó, a Bad Religionnek meg pont erre volt szüksége. Briannek egyébként élő szerződése volt az R.E.M.-mel melynek értelmében egy világkörüli turnén játszott volna, mint session zenész, de Graffinék felkérésére azonnal igent mondott. Ahogy ő fogalmazott: "That's me in the corner, choosing Bad Religion". Hat évvel később az Axl Rose Band, azaz a Guns 'n' Roses akarta elcsábítani, de visszautasította az ajánlatot.

1996-ban jelent meg a Grey Race, melyre Graffin 23 számot írt. A demót a saját ithacai stúdiójában egymaga rögzítette úgy, hogy minden hangszeren ő játszott. A lemezen Baker is fel van tüntetve egy pár számnál, mint társszerző, de ő csak a szólók megírásában segédkezett. Mindezek mellett, avagy éppen ellenére, jó kis lemez a Grey Race, bár a hangzás túl sterilre sikeredett.

1998-ban jelent meg a kísérletezős No Substance, amely után a zenekar feloszlásáról szóló pletykák keltek életre. A Bad Religion lehengerlő válasznak szánta a 2000-es kiadású The New America-t, de a történtek ismeretében jobb lett volna, ha ezt az anyagot soha nem adják ki. Véleményem szerint ez a lemez a zenekar történetének mélypontja. Persze, azok számára, akik a Blink 182-vel szerették meg a punkot lehet, hogy bejött ez a lemez, de az ősrajongók finoman szólva csalódtak a produkció hallatán.

2001-bem bombaként robban a hír, hogy Brett Gurewitz visszatér a bandába, illetve a zenekar szakít a multinacionális Sony/Atlantic kiadóval, s lemezeit ismét az Epitaph adja ki. Greg és Brett már a New America-ra is írtak közösen számokat, de most gőzerővel kezdtek el dolgozni az új lemez dalain. Egy interjúban Graffin megemlítette, hogy a Stranger Than Fictiont tekintik etalonnak és azt a hangulatot próbálták meg felidézni, amely az 1994-es lemez írásánál vette őket körül.

Sajnos a nagy összeborulást beárnyékolta Bobby Schayer dobos betegsége, melynek következtében, orvosi tanácsra abba kellett hagynia a dobolást. Az új lemezt, melynek a The Process Of Belief címet adták, már az új ember, Brooks Wackerman dobolta fel, valami elképesztő lendülettel. Hogy milyen lett a The Process Of Belief? Olvassátok el a kritika rovatban, de elöljáróban annyit elárulhatok: új klasszikus született!

TPeti

www.badreligion.com