A Dischord fennállásának huszadik évfordulója csak egy újabb pillanat a kiadó életében?
Nem érzek nosztalgiát az eltelt évek után, de komoly jelentőséget tulajdonítok annak, hogy már húsz éve itt vagyunk. Az elejétől fogva mindig azt mondták nekünk, nem fog ez így működni, költözzünk New Yorkba, meg egyáltalán: így nem lehet egy vállalkozást működtetni. Mi ugyanis nem használunk szerződéseket. Nem tartjuk be az üzleti protokollt. Ahogy kezdett beindulni a dolog, mindenki azt tanácsolta, védessük le a szerzői jogokat. Miért? Ugyan mi értelme lett volna ennek? Azt mondták ez így nem fog működni, aztán most eltelt húsz év, és valahol azért ez egy elég jó érzés, hogy ezek szerint mégiscsak működik. Amikor összeállítjuk majd az évfordulóra szánt kiadványunkat (a dupla lemez azóta megjelent - a szerk.), egy vonalat szeretnék húzni a Teen Idlestól a legutoljára kiadott zenekarig, mert látom köztük a kapcsolatot, tudom miért vannak a kiadónál és mindenkit ismerek a zenekarokban, ami nagyon fontos.
A Dischord úgy próbálta lenn tartani az árait, hogy a lemezek hátuljára a "Ne fizess érte öt dollárnál többet" feliratot nyomtatta. Ezt aztán sok helyen a kereskedők a saját árcédulájukkal ragasztották le.
Egy szabad piacon nem lehet megállítani az árakat. Az ötlet az volt, hogy a postai rendelés árát tüntessük fel, ezáltal választási lehetőséget kínálva. Postaköltséggel együtt öt dolcsiért megkapod a Dischordtól. Miért fizetnél többet? Itt a cím, rendeld meg. De hát ha valakinek megér egy kicsit többet, hogy a sarki lemezboltban vegye meg, hát kit érdekel? Ha viszont valahol nagyon felnyomták a lemezek árát, akkor odatelefonáltunk, hogy ezt nem kéne.
Egyszer azt mondtad, nem hiszed, hogy bárki is megváltoztatná a világot, de legalább a saját életedet a lehető legegészségesebb módon akarod leélni, a lehető legtöbb törődéssel, figyelemmel és szeretettel a körülötted élők iránt.
Ezt ma is így gondolom. Egy időben úgy éreztem, a punk rock arról szólt, hogy mindenki csak azt üvöltötte, jobb életet akar, miközben én azt gondoltam, hogy ezt leginkább a saját boldogságunkon keresztül érhetjük el. 1983-ban csináltak egy dokumentumfilmet a washingtoni punk színtérről, amiben szerepel egy interjú velem is. Amikor ezt megmutatták egy szociológus professzornak, azt mondta, hogy egy tragikus hős vagyok, aki harmincéves korára megkeseredett ember lesz.
Harmincnyolc éves vagy és kifejezetten boldog.
Ja, úgyhogy megbaszhatja magát.
Térjünk vissza a punkkal való találkozásodhoz. Az első Clash és Jam lemezek?
'78 végén kaptam őket. Akkortájt hatalmas Ted Nugent-fanatikus voltam, és nem tudtam elképzelni, hogy bármi is erőteljesebb lehet nála. De ezek a lemezek megfogtak. Megijedtem, mert ez nem úgy szólt, mint a rakendroll. Kihívást jelentettek, hiszen egy teljesen új stílust képviseltek. A Ramones viszont eleinte csak egy viccnek tűnt számomra. Rágógumi-zene.
A Crampst is láttad még a karrierjük elején, és ez eléggé megragadt benned.
Ez valami sokkal mélyebb volt, sokkal sötétebb. Amikor '79-ben láttam a Crampst, mindenféle fazon volt a teremben, nem csak az átlag punk rockerek, de persze azok is, minden méretben. Ott volt a Bad Brains, az első koncertjüket hirdető szórólapokat osztogatták. Voltak ilyen narkós fazonok, valami politikai csoportosulás, meg ezek az őrült vidéki tapló-punkok. Az 1960-as évek óta először jelentek meg ezek az emberek így együtt. Azt mondtam magamnak: itt van, ez az. Ezt kerestem. Itt vannak az emberek a társadalom pereméről, ahova mindig is úgy éreztem, hogy tartozom. Ezek az arcok megkérdőjelezték a politika, a zene, a művészet, a szexualitás és a pszichológia szabályait. Amit csak lehetett, kipróbáltak. Ez mind ott volt, és azért volt katartikus élmény ez a koncert.
Amikor 1980-ban láttam a rólad szóló jelenetet az Another State of Mind című filmben, megdöbbentett milyen energikus és fegyelmezett voltál, amikor a Häagen Dazs moziban dolgoztál. A többség szemében a punkok ügyefogyott, figyelmetlen, megviselt gyerekek, a fejükön valami változtatásért kiáltó rózsaszín tarajjal.
Ez a média változata. Én sosem laktam foglaltházban, mindig azt csináltam, amit bárki más, csak más utakon. Mi nem úgy lázadtunk, ahogy azt a média elképzelte, nem álltunk neki áruházakból lopni, meg belőni magunkat. Ehelyett létrehoztunk dolgokat. Ki kellett fizetnem a lakbért és a kajámat. Nem függtem senkitől. Rohadtul bosszant, ha azt mondják rólunk, elkényeztetett gazdag fehér kölykök voltunk. Egy időben három munkahelyem is volt egyszerre. Amikor ezt a filmet csinálták, nappal a Häagen Dazsban dolgoztam, éjjel meg egy újságos furgont vezettem. Plusz csináltam a kiadót, a zenekart, koncerteket szerveztem, és egy fanzinnak is írtam. Folyamatosan pörögtem, de hajtott a lelkesedés. Most is idegesít, ha azt hallom: milyen jó neked, hogy megélsz a zenéből. Faszság. Ez tart életben, de nem ebből élek. Hülyére dolgozom magam, én vezetem a kiadót, a zenekart és a kisbuszt is. Mindig is igyekeztünk nem függni a zenétől túlságosan. A Black Flages Chuck Dukowski mondta egyszer, hogy inkább elmegy egy nyolcórás munkahelyre dolgozni, minthogy a zenéből kelljen megélnie.
Kik testesítik meg számodra a punk hozzáállást?
A D.O.A. egyszer New Yorkban játszott, és megkértek, hogy szervezzek nekik valamit Washingtonban is. A Teen Idlesnak akkor csak valami Valentin-napi iskolai bulin volt fellépése, de nekik ez is megfelelt. Kerestek 30 dolcsit és a házunkban aludtak. A mamám sütött nekik palacsintát is. Nagyon rendesek voltak, annyira örültek, hogy játszhatnak. Talán ezért vagyok a mai napig idealista. Minden koncerten ott akarok lenni, soha nem mondjuk le a bulikat. Egyszerűen nem hiszem el, hogy vannak magukat akárcsak részben is punknak valló zenekarok, akik képesek lemondani egy koncertet, hogy inkább elmenjenek bulizni New Yorkban. Basszák meg! Ha egyszer elvállalsz egy koncertet, tegyél meg mindent, hogy odaérj. A Fugazi 10 éve turnézik és eddig csak három koncertet kellett lemondanunk, egyet mert Guy kórházba került, a másik kettőt meg mert kigyulladt a kisbusz.
Ez az egész nem is csak a koncertekről, vagy a zenekarokról szól, inkább az emberek közti kapcsolatról.
Ez így van. Emlékszem, 1979-ben láttam a Ramonest Virginiában, valami külvárosi helyen játszottak, amit a tengerészet működtetett. Ez egy ilyen Hawaii stílusú bár volt, koktélokkal, pincércsajokkal. Odamegyek, látom baromi nagy sor van. Futótűzként terjedt a hír, hogy az az előírás, hogy erre a helyre nem engednek be senkit szakadt ruhában. De hát Ramones buli volt, mindenki szakadt farmert hordott! Volt ott valami kisbolt, ahol lehetett tűt meg cérnát venni, úgyhogy kis idő múlva a parkoló tele lett a farmerjüket összevarrni próbálkozó punkokkal. A Fugazi is igyekszik érdekessé tenni az életét. Ez az előnye, ha saját magad kötöd le a bulijaidat. Egy profi koncertügynökség sose szervezne le neked egy koncertet egy használaton kívüli cirkuszsátorban, mi viszont megtehetjük ezt is.
Mindenféle furcsa helyeken is felléptetek, a hagyományos nagy rock klubok mellett.
Persze, mert nehéz lett punk koncerteket szervezni. Nem hibáztathatjuk a klubok tulajdonosait, ha nem adnak nekünk lehetőséget, mert korábban már a punkok szétbarmolták a berendezést. Semmi sem tud jobban felbosszantani, mintha szétverik a mosdót. Ezt sose értettem. A színpadról megpróbáltam nekik elmagyarázni: "A klotyó a barátunk - eltűnteti a szart. Ti meg, hülye faszok, minden egyes koncerten összetöritek a vécét. Ennek semmi értelme." A korai washingtoni bulikon ezt nagyon komolyan vettük. Ha valakit megleckéztettünk, akkor azokat, akik szétrúgták a klotyót, meg hasonlók. Egyszerűen rájuk szálltunk. Ez nem volt frankó. Nem fújkálunk graffitiket, nem törjük ki az ablakot. Elég kemény srácok voltunk, és odaléptünk, ha kellett. Megértettük, ha azt akarjuk, hogy legyenek koncertek, akkor meg kell becsülnünk a klubokat, nem baszakodhatunk velük.
A nagy kiadók ellen van kifogásod?
A zeneiparban ők képviselik a korporációk világuralmát, ezen a szinten van velük problémám. De nem említeném őket egy lapon az olajvállalatokkal. Előnyben részesítem a DGC-t és az Interscope-ot a Northrop vagy a Remington fegyvergyárral szemben. Sokkal nagyobb problémáim vannak ezekkel, meg a gyógyszergyárakkal, akik teljesen beleőrültek a profit utáni hajszába. Ezek tisztességtelenek, mert ez emberi életet sem tisztelik, ha a profit útjába kerül. A nagy kiadók is csak a profitra hajtanak, de ettől még nem lesznek álmatlan éjszakáim. Valahol elismerést kelt bennem, hogy milliós példányszámban képesek ilyen hígfos lemezeket eladni. Persze nekem is mondták, hogy szerződjön a Fugazi nagy kiadóhoz, mert akkor több emberhez jut el a zenénk. Szerintem meg kevesebbhez jutott volna el, mert így biztos feloszlottunk volna. Szar lett volna az az érzés, hogy mi most pénzügyi befektetés vagyunk nekik, mint a többi zenekaruk.
Emlékszem egyszer egy nagyon indulatos levelet írtál a Flipsidenak, miután az egyik olvasójuk kifejtette a Minor Threat "Filler" című számával kapcsolatos ellenérzéseit. Vállalod a felelősséget a szövegeidért?
Amennyire lehet. Nem hiszem, hogy a straight edge dolgot, vagy ezt a "Guilty of Being White" dolgot valaha is tisztázni lehet. Ezeknek a számoknak nagy részét akkor írtam, amikor nem is gondoltam még rá, hogy a környezetemben levő 40 emberen kívül máshoz is eljuthatnak. Érteni kellene az összefüggéseket. Bárki, aki nem Washingtonban nőtt fel, valószínűleg igen nehezen értheti csak meg, miről szól a "Guilty of Being White". Elég elkeserítő, ha náci lengyel skinheadek azért rajonganak értünk, mert szerintük ez a szám a fehér faj felsőbbrendűségét hirdeti. Ugyanilyen elkeserítő, ha a srácok azért képesek valakit megkéselni, mert dohányzik. Ez nevetséges. Ha valakit érdekelnek a szövegeim, szívesen elmagyarázom, mit jelentenek. De nincs már felettük hatalmam, ha egyszer odakinn vannak.

www.dischord.com