A bristoli Vice Squad, élén a kékhajú tehenészlányra emlékeztető Beki Bondage-dzsel a brit punk második hullámának sajátos produktuma. Ahogy kezdtek megtanulni zenélni, egyre jobban emlékeztettek a Viki és a Flörtre, de azért volt pár tűrhető slágerük. Aztán Beki kilépett, és más zenekarokban (Ligotage, Bombshells) próbálkozott még populárisabb dolgokkal. A Vice Squadnak vége lett, de az évezred végi comeback hullám őket is a felszínre dobta ismét.
A DVD archív nyolcvanas évek eleji koncertfelvételek mellett egy dokumentumfilmet tartalmaz a zenekar történetéről. Ebben előbb a zenekar tagjai még húszévesen arról beszélnek, hogy 25 éves korukra továbblépnek majd, megteremtik a saját műfajukat, hiszen nem csinálhatják ugyanezt örökké. Aztán vágás, és egy rakás középkorú faszi mereng a söre előtt a múlton, hogy hol rontották el, pedig milyen jól indult az egész.

A DVD-n található két koncert közül az utóbbi a jobb. Ez '83-ban, a zenekar legjobb korszakában készült, és csak a legütősebb számaikat ("Sick Boy", "I Am the Hunted", "Give Me Fire" stb.) nyomatják. A '88-as los angelesi buli már unalmasabb, Colin már Limahl-frizurában nyomja a kevésbé jól sikerült No Need To Panic és A Fridge Too Far lemezek számait, de a lendület azért itt is megvan, és itt is előkerül a Beteg Srác, továbbá Városi Bébi megküzd a patkányokkal, majd bosszút áll.

Az egyre inkább egy felgyorsított Tilt-re emlékeztető angol Deadline egy nagyon jól sikerült lemezzel lepett meg. A megjelenésében egy csaj énekessel rendelkező oi zenekarnak tűnő ötös a hatalmas, több szólamú énekdallamoknak köszönhetően emelkedik ki a mezőnyből, és ez a csaj (Liz Rose) nem csak jól énekel, de szaxofonozni is tud, amit szintén kihasználnak a lemez utolsó számában.
2006. április 15.-én a budapesti Music Factoryban lépnek fel, tehát meg lehet őket nézni élőben is hamarosan.

Új lemezük alapján sem változott a véleményem a Meteorsról. Ha nem azt nézné a közönség, hogy ők voltak az első psychobilly zenekar (amit persze nem győznek eléggé hangsúlyozni), hanem a zenéjük alapján ítélnék meg őket, akkor a mezőny végén kellene kullogniuk. Most is csak erőtlen zörgést produkálnak, egy Judas Priest-feldolgozással (Breaking the Law) súlyosbítva. P. Paul Fenech a psychobilly Paksi Endréje, ha ezt még nem mondtam volna.

Egy hallgatható, de felejthető zenekar a Misfits/AFI vonalról, egyenesen Hollywoodból. Zeneileg kifogástalan, egyedül az ének mozog szűkebb tartományban a Danzigtól, vagy Davey Havoktól megszokottnál (biztos nem mennének a magasak, mert nem is próbálkozik velük), de nincs benne olyan egyéni vonás, amitől több lenne az ebben a stílusban tevékenykedő több tucat zenekarnál. Kábé mintha egy faszi énekelne a Tsunami Bomb-ban, de azoknál meg úgysem figyel senki a zenére.

Tavaly februárban a Stereochrist vendégeként már bemutatkozott Magyarországon ez a német zenekar, de ez valahogy akkor elkerülte a figyelmemet. Kár, mert elég tökös, skandináv jellegű rakendrollt nyomatnak, a gitáros játéka elképesztően profi, és sokrétű a műfajon belül, és a felvétel hangzása is elementáris. Az énekhanggal nem vagyok egyedül kibékülve, a bombasztikus nyitó riff után valami Adam West-szerű erős, reszelősre számítottam, helyette egy vékonyabb, jellegtelenebbet kaptam, ami nem rossz ugyan, de nem az igazi. Ettől függetlenül, aki szereti a skandináv rakendrollt, az AC/DC-t, vagy az MC5-ot, figyeljen oda erre a zenekarra.

Tim Armstrong Clash-rajongása nem csak a Rancid zenéjén mutatkozik meg, a kiadója kínálatát is a London Callingon hallható stíluskavalkádhoz igazodva igyekszik összeállítani, a reggae-től a rockabilly-ig. Persze mindezt karcosabban, agresszívebben előadva, így lesz a rockabillyből psychobilly (a Tiger Army, a Nekromantix és a HorrorPops után most a kiváló Rezurex és a Johnny Cash tribute válogatáson is szerepelt 12 Step Rebels mutatkoznak be erről a vonalról), a reggae-ből pedig "Dirty Reggae", a zseniális Aggrolites előadásában.
Persze a Clash-féle '77-es punk követői is képviseltetik magukat, a két veterán, Roger Miret, és Duane Peters új zenekarai (Disasters, illetve Die Hunns) mellett ki kell emelnem a pekingi Brain Failure-t, akikről sosem mondtam volna, meg, hogy kínaiak, ha nem nézek utána. (Érdekes módon a zenekar vezetője, Xiao Rong, az egyik magas rangú kínai kommunista vezető lázadó csemetéje.) Végül az újabb szerzemények közül a kis taknyosokból álló Orange zenekart kell megemlítenem, a válogatáson szereplő slágerük a honlapjukon is meghallgatható.

A Caravans a nyolcvanas évek angliai neo-rockabilly hullámának egyik éllovasa volt, a Klub Foot legnépszerűbb állandó fellépői közé tartoztak. Most fennállásuk huszadik évfordulója alkalmából kihozták ezt a válogatás CD-t, amin a saját slágerek mellett kellemes meglepetésként a NOFX "Dinosaurs Will Die"-jának rockabilly változata is szerepel. Punkosított rockabillyből már szerencsére elég bő a választék, de ezek szerint visszafelé is működik a dolog. Bár jobban tetszene, ha a tiszta gitárhangzás mellett a karcosabbat is elővennék, azért a maguk stílusában kifogástalan a zenéjük.

Mivel német kiadója van, elsőre németnek hittem ezt a csajt, de nem. Amerikai, és a kisérőzenészei között ott van a kis kopasz Greg Hetson a Bad Religionből, a lemezt meg a Fat Wreck állandó hangmérnöke, Ryan Greene vette fel, így természetesen profi a cucc. Barbara Ann nem csak jól néz ki, de elég egyéni, kislányos, de egyúttal igen dögös hangja van, és korrektek a számok is. Érdemes megnézni a weboldalát, van bugyimutogatós kép is.

A bemutatkozó EP-hez képest előrelépés ez a lendületesebb, college rockos hangzású album, de a Staring Back, a Days Like These, vagy a Park emocore-remekművei után ez még mindig kevés. A honlap tanúsága szerint a gyámolítanivaló, ámde laza és rockos emoboyok mintapéldányai a rajongó kislányok meghódítása érdekében a Starsky és Hutch sorozatból újrahasznosított frizurák, és az S-es ujjatlan pólók bevetésétől sem riadtak vissza. Talán ez majd segít az érvényesülésben. (Nem segített, időközben feloszlottak.)

A manchesteri Goldblade-ről, a Membranes énekes/gitáros John Robb új zenekaráról már írtuk korábban, hogy fasza, és ezt most meg kell erősítenem ezen promo CD-EP alapján. A rövidesen esedékes új nagylemezről előzetesnek bedobott „Psycho” egy punkosabb (korai) Living Endre emlékeztet, és azonnal magával ragad. Ilyen az, amikor minden a helyén van: jó az énekes, együtt van a zenekar, jó a szám, jól szól a felvétel. Az új sláger mellett szerepel itt két régi szám Szentpéterváron rögzített koncertfelvétele (erről először azt hittem, hogy kamu, annyira komikus az orosz konferanszié, de nem, tényleg turnéztak ott is), egy blackpooli koncertrészlet, és az eddigi legnagyobb Gold Blade sláger, a „Strictly Hardcore” a 11 éves punk csemetékből álló Outl4w, és a skót Buzzbomb előadásában is.

Egyszer volt alkalmam eddig eljutni egy GBH koncertre, és akkor épp ezzel a '96-os lemezzel turnézva léptek fel az E-klubban. Colin marihuanát tarhált a bejáratnál, a CAFB volt az előzenekar, a GBH koncert tökösen szólt, és a közönség közé ugrálva el-elmerülő, majd leszaggatott pólóban felbukkanó, de közben a szövegeket végig hadaró Colin képe elég jól megmaradt bennem. Nem vagyok rajongó, de ez egy jó buli volt. Most meghallgatva az újra kiadott lemezt (ami Masu kolléga szerint '83 óta a legjobb volt) nem mondhatnám, hogy a koncert felidézésén túl bármilyen hatást is kiváltott volna nálam. A hangzás jó, a számok viszont nem, szerintem.

A zenekar nevéből szerencsére csak a '77-re utalásból érdemes következtetést levonni, semmiféle szélsőbalos térítés nincs a szövegekben. A '90 óta nyomuló, és erősen középkorú ipswitchi brigád a kiadóra jellemző öregfiú-csapatok kevésbé ismert példányai közül a jobbak közé tartozik. Példaképük a Clash (van is itt egy feldolgozás tőlük, a "What's My Name?"), és ha a dobos kicsit meggyőzőbben nyomná, teljesen rendben lenne a dolog. Nagy gond így sincs.

Az ausztrál Rose Tattoo az AC/DC kisöccsének tekinthető. Nyers hard rockjuk, és törvényen kívüli imidzsük a mai rockandroll punk zenekarokra is hatással volt, a számaikból vett idézetekkel (pl. "Nice Boys Don't Play Rockandroll", vagy a tetoválószalonok által különösen kedvelt "Scarred for Life") gyakran találkozhatunk.
A Captain Oi! most első négy albumukat jelentette meg újra, digipack csomagolásban. A '78-as Rock'n'Roll Outlawsról a már említett "Nice Boys" a sláger. Az ezt követő Assault and Battery, és Scarred for Life albumok is árnyalatnyi eltéréssel ugyanezt az alap ausztrál hard rock hangzást hozzák, a '84-es Southern Stars viszont kilóg a sorból. A harmadik albummal ugyanis az angol után az amerikai piac is megnyílt a zenekar előtt, és a megnövekedett érdeklődéssel járó feszített tempójú turnézás felőrölte őket, a tagok sorban távoztak. A mokány, kopasz énekes Angry Anderson mellett egyedül a basszer Geordie Leach tartott ki, de Angry gyorsan újjászervezte a zenekart. A tagcserék viszont a hangzást is elvitték egy sterilebb, rádióbarátabb rock hangzás felé, ezért jelentett törést a Sothern Stars az ezt megelőző trilógia után. Ez a felállás nem is bizonyult sikeresnek, és még egy, megint más zenészekkel felvett lemez után fel is oszlott a zenekar. '93-ban viszont a Guns'n'Roses bíztatására újra összeállt az eredeti tagság, és kisebb megszakításokkal a mai napig aktív ez a lassan harmincéves zenekar.