Muletrain néven fut egy japán ska zenekar is, de itt most arról spanyol hardcore punk bandáról van szó, akiknek bemutatkozó lemezével már foglalkoztunk a Tarajban. Második albumukon a Black Flag-féle ős-hácé mellett egy jó adag Social Distortion beütést is felfedezni véltem, így nem csak a hangzásban történt előrelépés, de a számaik is változatosabbak lettek. Mivel az egyik tag félig svéd, szerepel a lemezen egy svéd nyelvű szám is ("Jag hatar dig", vagyis "Gyűlöllek"), de a legjobb nem ez, hanem az "Uprising Howl", épp hogy megelőzve az egy orvlövész motivációit boncolgató "Tower Top"-ot. Külön ki kell emelni a világvége hangulatú zenéhez tökéletesen passzoló fekete-fehér, minden egyes szövegnek külön oldalt szentelő CD-füzetet, mert hát az ördög, ugye, a részletekben lakozik.

Bár az English Dogs a nyolcvanas évek derekán a GBH-re és a Discharge-ra emlékeztető, egyre inkább elmetálosodó hardcore punkjával saját jogán is nevet szerzett magának, a tagok utóélete mégis érdekesebb, mint maga a zenekar. A dobos Pinch ugyanis a Damned legújabb, Nitrós korszakában Rat Scabies helyét tölti be, míg Patricia Morrison gyereknevelési kötelezettségei miatt a basszusgitárosi pozíciót is egy English Dogs tag, a '94-es felállásban bemutatkozott Stuart West vette át. A legnagyobb karriert mégis Gizz Butt gitáros futotta be, aki '96 és '99 között a Prodigy színpadi produkciójába volt hivatott némi életet lehelni. Mindebből sejteni lehet, hogy a másodhullámos brit punk legjobb zenészei fordultak meg ebben a bandában, de ennek ellenére a zenéjük nekem végtelenül egysíkúnak és unalmasnak hangzik. A DVD egy '94-es edinburghi koncert, és legutolsó fellépésük ('96, Holidays In the Sun fesztivál) anyagából lett összeválogatva. A "The Fall of Max", és a "Psycho Killer" című slágereik mindkettőben elhangzanak.

Három év után új lemezzel jelentkezett a brazil extrém hardcore immár negyedszázados zászlóshajója. A jubileum tiszteletére nagyon igényes, a média uralta világot szürreálisan megjelenítő, montázs-szerű festményekkel díszített digi-pack csomagolást kapott az egyik legnevesebb brazil rock producernek köszönhetően igen masszív hangzású anyag. A már nálunk is többször fellépett Ratos a maga nemében éppolyan konstans, mint a Motörhead, nem változtatnak a bevált formulán. A szövegek angol fordítását ugyan nem találtam meg a honlapon, de az infóanyagból kiderül, hogy ezúttal a pedofil papokat, a pózer emo zenekarokat, és a Brazília elmaradottabb részein még napjainkban is előforduló rabszolgatartókat kritizálják. Leoncio, a kurva anyád!

A One Way System menedzsmentje által mellékvállalkozásként '82-ben létrehozott Jettisoundz koncertvideók készítésével és forgalmazásával foglalkozott. A punk színtéren ekkor még úttörőnek számító tevékenységüknek köszönhetően maradt fenn az utókornak egy jó adag koncertfelvétel a második brit punkhullám zenekaraitól. (Egy idő után a psychobillyvel is elkezdtek foglalkozni.) Ezúttal az ő anyagaikból adott ki egy válogatást a Cherry Red, megspékelve a saját, már jónéhányszor elsütött Holidays In the Sun-os nosztalgiapunk felvételeikkel. A korabeli bejátszások közül a legjobb a kakukktojás: Johnny Thunders '84-es londoni koncertrészlete ("Personality Crisis"). Bármilyen ellenszenves ez a kis drogos törpe genya, mégiscsak ő érzi ebben a mezőnyben leginkább a rakendrollt. Aztán respekt jár még Charlie Harper mellékprojektjének, az Urban Dogsnak a "Limo Life"-ért '83-ból, és a Chelsea frontember Gene October Iggyt idéző produkciója sem rossz, ugyanebből az évből. A jelenkori öregfiúk-válogatott (Lurkers, Spizzenergi, Menace, Red Alert stb.) által megemelt átlagéletkort ezúttal a 14 éves kölkökből álló Outl4w szerepeltetésével próbálták lejjebb igazítani. Bár ez is inkább vicc kategória, a kiscsávók magabiztosabban nyomják, mint a taták nagy része, és nekik még a színpad szélén magukat riszáló (12 év körüli) grupijaik is vannak.

A '80-as, '90-es évek brit rockabilly színteréről készült összeállításból három zenekart emelnék ki. Először is a Restlesst, akik nem véletlenül váltak a psychobilly színtéren is népszerűvé, a leglendületesebb produkció egyértelműen az övék. A második a szintén sikeresebb '80-as évekbeli zenekarok közé tartozó, három testvér alkotta Jets, akiknél a doo-wop énekstílus biztosítja a szokásostól eltérő hangzást. Végül az amerikai rockabilly veterán Ray Campi angliai fellépésén készült felvételeket érdemes megemlíteni, hiszen ő akkora név ebben a műfajban, mint Desmond Dekker a skában. Ezek mellett sajnos van itt egy pár béna western kliséket erőltető zenekar is, de összességében azért nem rossz válogatás ez.

A Tiger Army által elindított neo-psychobilly hullám roppant népszerű Kalifornia latin-amerikai származású fiataljai körében, így a spanyol nyelvű számokkal is operáló Rezurex viharos gyorsasággal vált a színtér új üdvöskéjévé. Annál is inkább, hiszen a James Meza-Jeff Roffredo ritmusszekció kiséri Nick13-t is a Tiger Armyban, Kim Nekroman pedig Troy Rüssel gitárossal és szintén James Meza dobossal alakította át a Nekromantix felállását. Ehhez már csak annyit kell hozzátennünk, hogy az énekes-gitáros Daniel DeLeon a Calaverában is tolja a bőgős Roffredóval, tehát abszolút egy all-star zenekarral állunk szemben. Ennek megfelelően egy elég erős bemutatkozó albumot hoztak össze, amit leginkább a Tiger Army korábbi dolgaihoz lehetne hasonlítani, mínusz a jódlizó ének, merthogy DeLeonnak mélyebb, mondhatni Elvisesebb (vagyis a Nick stílusát nem kedvelőknek: elviselhetőbb) orgánuma van.

A Rezurexhez hasonlóan, a kanadai Nim Vind európai megjelenése is a német Fiendforce Records tevékénységének köszönhető. Ez a kiadó a horrorpunk műfajra specializálódott, és a Misfits-követő zenekarok egyik legjelentősebb gyűjtőhelye lett az utóbbi időben.
A Danzig-párhuzam Nim Vind esetében is az első, ami beugrik, de ez az arc valamiért vonzódik az ötvenes évek doo-wop stílusához, meg a goth cuccokhoz is, így aztán valami olyan zene lett az eredmény, ami Buddy Holly temetéséhez passzolna leginkább. A lemez nagyon jól szól, és csak a vége felé laposodik el, annak ellenére, hogy nem erőssége a változatosság.

A Resident Evil videójátékban szerepel a t-vírus, amitől zombivá válik, aki elkapja. A vírus nevét viselő svéd zenekar gótmetál bandából váltott horrorpunkra, ami annyiban érződik, hogy megtartották a billentyűst, és helyenként (de szerencsére tényleg csak helyenként) metálkodnak is egy kicsit még, mert hát a vér nem válik vízzé. Úgy általánosságban nekem a billentyűs és a metál részek nélkül sokkal jobban tetszene a dolog, de azért nem rossz. A lemez az amerikai Blood and Guts kiadónál jelent meg, akik a Fiendforce-hoz hasonlóan szintén horrorpunkban utaznak.

Nyilván számos dicséretes tulajdonságot lehet felhozni az anarcho-punk zenekarok mellett, úgy mint megalkuvás-mentesség, a szövegekben megfogalmazott céloknak megfelelő életmód, naiv idealizmus, a mozgalomba vetett hit, meg hasonlók, de itt mégiscsak többségében olyan zenekarokról van szó, akik nagyon béna zenét csinálnak.
A mozgalom zászlóshajója a Crass '84-es feloszlása óta a szintén brit Conflict, akik Mortarhate nevű kiadójukon keresztül hirdetik az igét. A most digi-pack csomagolásban ismét megjelent első három lemezükön szarabbul szólnak mint bármelyik minimális tehetséggel rendelkező kezdő zenekar az első próbáján, de észosztásban tényleg verhetetlenek. Negyedikként kiadták újra annak a '87-es Brixton Academyn tartott koncertnek a felvételét, amin Steve Ignorant közreműködésével előadtak 15 Crass számot is, és ami a rendőrség és a rajongótábor utcai harcokba torkolló összecsapásával, és ennek folyományaként a zenekar angliai koncertektől való eltiltásával végződött.
De ha már a zenéről nincs mit mondani, akkor pár gondolat a szövegekkel kapcsolatban. Az állatvédelem alapvetően pozitív dolog, de a "This Is the ALF" szövegében arra buzdítani a hallgatóságot, hogy törjék be a hentesüzletek kirakatát, ez egyszerűen köcsögség. Ez csak azoknak az idiótáknak jön be, akiknek a törés-zúzás a lázadás netovábbja. Akik szétrúgják a vécét minden egyes koncerten. Akik miatt olyan ez az egész színtér, amilyen.
Aztán itt van az "A Piss In the Ocean", amiben az elüzletiesedett punk színteret ostorozzák. "Punk boltok - csak tessék, vedd meg itt a lázadást!" És akkor most tessék megnézni a Mortarhate honlapot, mi van a kiadó logója mellett? Bakunyin-idézet? Hát, nem. Az elfogadott hitelkártyák emblémái.
Mi nem vagyunk kommerszek, ezért vedd meg a lemezünket. Ez is egy marketing-stratégia, és remekül működik.