Koncert DVD az utóbbi idők egyik legjobb koncertzenekarától... akik sajnos ma már nem aktívak. És ha már egyszer kénytelen voltam kihagyni azt a horvát koncertet 2002-ben, ami valószínűleg az utolsó lehetőség lett volna látni őket, akkor most kárpótolhatom magam ezzel a DVD-vel. Két '94-es felvételt kapunk itt, az első a címben is említett skót buli (ahonnan majdnem elkéstek, mert elnézték a naptárt), és ehhez csaptak ráadásnak pár számot egy hobokeni (New Jersey) fellépésről. Annak idején a Taraj 9. számában a punk rock frontember-típusok elemzésekor ezt írtuk arról a karakterről, amelynek Eric Davidson, a NBT énekese az egyik legkiválóbb képviselője:
"Jello: A legtöbb színjátékot magában foglaló színpadi személyiség, melyet a DK frontembere fejlesztett ki. A "Jello" esetében a sűrű grimaszolás mellé mániákus kézmozdulatok társulnak, és az ellenállhatatlan vágy, hogy eljátsszuk, amiről énekelünk. Mintha Iggy Popot kereszteznénk egy drámai színésszel..." És ez tökéletesen leírja, amit itt láthatunk.

Ian Glasper a másodhullámos brit punkról szóló könyve után ismét alapos munkát végzett: ezúttal az anarcho-punk színtér '80-tól '84-ig tartó hőskorának zenekarait térképezte fel, megszólaltatva minden fontosabb szereplőt, és megint a tőle megszokott lelkes narrációval teszi érdekes olvasmánnyá egy rakás lehangolóan béna zenekar történetét. (Tisztelet a kivételnek, ami ebben az esetben a kötet címét is kölcsönző Subhumans.)
Nem túl meglepő módon a mozgalom egy hippitanyáról (Dial House) indult, még '77-ben, amikor a kommuna vezetője, az akkor 35 éves Penny Rimbaud összeállt egy közéjük csapódott punk gyerekkel, a 15 éves Steve Ignoranttal zenekart csinálni. Ebből lett a Crass, a mindenkinél okosabb megmondó zenekar. Amíg a Pistolsnál csak a botrány miatt került elő az anarchia, addig ők ezt véresen komolyan gondolták, és a szektás térítőktől ismert magabiztossággal nyomták a rendszerellenes propagandát, az ideológiailag jólképzett Rimbaud elvtárs irányításával. Mondjuk ideológia nélkül nehéz is lett volna érvényesülniük, mert a zenéhez aztán semmi közük nem volt. De ennek is megvolt a hátulütője, amit Steve Ignorant így önt szavakba: "Koncertek után végignézhettem, ahogy a többi fellépő zenekar tagjai becsajoznak, amíg én valami jegyzettömböt szorongató anorákos idiótával voltam kénytelen az anarchia és a béke viszonyát kitárgyalni, és közben arra gondoltam, hogy várjunk csak... itt valami nagyon nem stimmel."
A már említett (és saját bevallásuk szerint nem is igazán ehhez a színtérhez tartozó) Subhumanson, és a szintén kilógó, teljesen kattant Rudimentary Peni zenekaron kívül a Chumbawamba sztorija a leginkább érdekes a kötetben. Nekik ugye nem a következetesség a fő erényük (elég az EMI-hoz való hozzáállásuk változásait kiemelni, a bojkottra való felhívástól a lemezszerződésig), de legalább volt pár jó megmozdulásuk. Ezalatt a jobban sikerült számok mellett olyan akcióikat értem, mint pédául a miniszterelnök-helyettes nyakonöntése egy vödör koktéljéggel, vagy Garry Bushell megszopatása Skin Disease álnéven. Ez utóbbi eredményeképp az "I'm Thick" (Bunkó vagyok) című szám, amely a címbeli kijelentés hatvannégyszeri elóbégatásából állt, felkerült a Bushell által összeállított Back On the Streets oi válogatás EP-re.
A sors fintora, hogy húszévi mozgalmárkodás után egyslágeres popzenekarként kerültek a köztudatba, és ebből az underground élő lelkiismereteként tetszelgő kollektívából napjaink legócskább haknibrigádja lett, amint azt közelmúltbeli budapesti fellépésük is bizonyítja.

Az állatvédő mozgalomnak két irányzata létezik. A mérsékeltebb elvrendszer az animal welfare, amely az állatok szenvedését a szükséges minimumra kívánja visszaszorítani, vagyis elismeri a húsfogyasztás létjogosultságát, de fellép a szőrmekereskedelem ellen. Az animal rights vonulat ennél jóval tovább megy, szerintük az embernek nincs joga az állatok szabadságát korlátoznia. Ők úgy gondolják, hogy a feketék polgárjogi harca, és a nők emancipációja után az állati jogok elismerése a következő lépés, és radikálisabb képviselőik ennek érdekében akár terrorakciók végrehajtására is képesek.
Az Animal Liberation Front abból a téves alapvetésből indul ki, hogy ha hússzállító kamionok felgyújtásával milliós károkat okoz húsipari cégeknek, akkor ezek a cégek tönkremennek, és egy idő után a hentesek feladják, bezárnak a vágóhídak, a kiszabadult marhák és sertések pedig örömkönnyeket hullatva borulnak felszabadítóik nyakába.
Szerencsétlenek! Ez a csúnya kapitalista világ kereslet-kínálat alapon működik. Ha arra a kamion húsra vannak vevők, akkor majd leszállítja egy másik cég, és az akció eredményeképp még egyszer annyi állatot fognak leölni. A másik eredmény pedig az lesz, hogy a radikális aktivista előbb-utóbb börtönbe kerül.
Az A.L.F. támogatására (digi-pack csomagolásban, újra) kiadott, és a fenti könyvben szereplő zenekarok (Crass, Conflict, Chumbawamba, Subhumans, stb.) számait tartalmazó válogatás CD füzetében ennek ellenére azért agitál az egyik balfasz a rács mögül, hogy minél többen kövessék a példáját, hiszen mi az a kis börtön az állatok szenvedéséhez képest. Az igazi szenvedést azonban a Poison Girls "The Offending Article" című száma okozza, amelyben a leszedált takarítónőt idéző Vi Subversa kifejti, hogy minden férfi náci, mert épp úgy bánnak a nőkkel, mint az állatokkal, de majd jól ki lesznek herélve. Nekem ez valahogy nem hozta meg a kedvemet a mozgalomhoz.

Hol játszott Tex Morton a Mad Sin előtt, és hol játszik amióta kilépett a Mad Sinből? A válasz mindkét kérdésre: a Sunny Domestozsban.
Ez a münsteri zenekar a nyolcvanas évek német psychobilly színterének egyik kiemelkedő képviselője volt. Olyannyira, hogy a (szintén münsteri) Grover Records külön al-kiadót hozott létre, ami csak Sunnyék kiadványait gondozza (BFS Records). A hangzás mai füllel hallgatva inkább pörgős rockabilly és garázsrock keverék, orgonával kiegészülve (amin egy Jenni nevű lány játszik). A legközelebbi párhuzam talán a King Kurt, hangulatilag mindenképpen. Ez a digi-pack CD a nyolcvanas évekbeli munkásságukat foglalja össze, kiegészítve két eddig kiadatlan koncertfelvétellel. A 2005-ös újbóli összeállás után kiadott kislemezük meghallgatható az oldalukon (Records menüpont), ez nekem még jobban bejött, mint a régi felvételek.

A psychobilly történetét a VH1 Behind the Music sorozatához hasonló interjú-összeállítás segítségével bemutató DVD-n többek között a Sharks, a Frantic Flintstones, a Batmobile, a Restless, a Coffin Nails és a Meteors tagjai anekdotáznak a régi időkről, és előkerül pár jó sztori is. Például egy éjszakai részeg ágyúgolyófutamról, amely során a jampik előbb egy öregasszony házát alakították át a kisodródott járművel, majd menekülés következett a falusiak elől a szántóföldön, kerítésen átmászás egy katonai létesítménybe, és így tovább. Jó lett volna megszólaltatni azért valakit a Mad Sin, a Nekromantix, vagy a Demented Are Go tagjai közül is, de a leginkább fájó hiányosság a zenei rész. Az interjúk végére odacsapott néhány video (Sharks, Frenzy, Coffin Nails, Chuck & the Hulas) bizony sem mennyiségre, sem minőségre nem üti meg azt a szintet, amit egy effajta összefoglalótól elvárnánk.