banner

Magyar Taraj

<< >>



cover The Cute Lepers: Can't Stand Modern Music (Damaged Goods)

Nem véletlenül szerepelt a Taraj utolsó számának borítóján a Briefs, náluk közelebb azóta sem került egy zenekar sem a punk lényegének megfejtéséhez. Briefs most épp nincs, még egy évig biztosan nem is lesz, de a zenekar meghatározóbbik fele (Steve E. Nix és Kicks) Cute Lepers néven összehozott egy új prodzsektet, ami gyakorlatilag egy power poposabb Briefs csajvokálokkal, és úgy általában változatosabb hangszereléssel. Az "It's Summertime, Baby" pedig akkora sláger ezen a bemutatkozó lemezen, hogy muszáj meghallgatnotok a zenekar MySpace oldalán.



cover No Use For A Name: The Feel Good Record of the Year (Fat Wreck)

1998 szeptember 11-én, a Warped Tour budapesti állomásán láttam először a NUFAN-t. Azt már akkor is leszűrtem, hogy sokkal jobbak, mint a Lagwagon, és ezt a későbbi lemezeikkel csak megerősítették bennem. Róluk simán elmondható, hogy az első találkozásunk óta eltelt évtizedben mindvégig stabilan hozták a tőlük elvárható színvonalat. A '99-es More Betterness egy kicsit gyengébbre, a 2002-es Hard Rock Bottom pedig egy kicsit erősebbre sikeredett; a nyolcas számú Keep Them Confused, és ez az új album a kettő között helyezhető el.
A közelmúltban kétszer is felléptek nálunk, legutóbb április 18-án (BKV sztrájk volt éppen), az ehhez a lemezhez kapcsolódó turné keretében. Talán ennek is köszönhetően van már magyar rajongói oldaluk is.



cover Good Riddance: Remain In Memory - The Final Show (Fat Wreck)

A Good Riddance a Fat Wreck klasszikus kínálatának (a Propagandhi mellett) legfajsúlyosabb zenekara volt, mind a hangzás, mind a szövegek terén. Aztán ahogy lefutott a melodycore hullám, egyre több a GR-hez hasonló zenekar (Rise Against, None More Black stb.) került a kiadóhoz, de így is ki tudtak emelkedni a többiek közül, köszönhetően többek között az általam legtöbbre tartott Bound By Ties Of Blood And Affection címu lemezüknek (vágod, a szamaras). A 2006-os My Republic (ezzel turnézva nálunk is felléptek) viszont már fáradtnak hatott, és ezt megérezve tavaly fel is oszlottak. Ez itt a 2007-es májusi búcsúkoncert élő felvétele, a Fat Wreck-es koncertlemezektől megszokott kiváló hangzással, és a szamaras album legjobb számaival. Szép befejezés egy szimpatikus zenekar történetének végén.



cover The Loved Ones: Build & Burn (Fat Wreck)

A Fat Wreck újabb (vagyis 2005 utáni) szerzeményei sajnos már nem említhetők egy lapon a korábbiakkal. A Dead To Me még bejött, de a Sainte Catherines, a Smoke Or Fire, a Love Equals Death, és a Loved Ones mind a felejthető kategóriába tartoznak. Na jó, nem leszek geci, a philadelphiai Loved Ones azért még ezzel együtt is a szimpatikusabb bandák közé sorolható. Amolyan Hot Water Music-féle entellektüel társaság ez, és még őszintének is hat a lemez (ami már a második Fat Wrecknél megjelent albumuk). Sajnálom is, hogy nem sikerült vele megbarátkozni, de akárhányszor futottam neki, pár szám után mindig unalomba fulladt a kezdeti lelkesedés.



cover NOFX: They've Actually Gotten Worse Live! (Fat Wreck Chords)

A korábbiaknál kicsit laposabbra sikerült utolsó stúdióalbum után most egy koncertelemezzel jelentkezett a NOFX. A műsorban elég sok a ritkaság (kislemez B-oldalak is), de az ismertebb számokat is vagy áthangszerelték, vagy a szöveget írták át. (Így például a "What's the Matter With Parents Today"-ben már My Chemical Romance-t hallgatnak a szülők Misfits helyett.) Arra pedig külön ügyeltek, hogy ne legyen átfedés az első koncertlemezzel (I Heard They Suck Live, még 95-ből).
A három egymást követő napon egy san franciscói klubban rögzített felvételen persze erősen érződik, hogy a tagok a megfelelő hangulat elérése érdekében a tudatmódosító szerek igen változatos skáláját alkalmazták. (A borítóban található napló szerint Fat Mike mindenféle színes tablettákat, Melvin pedig leginkább vodkát tolt.) De éppen ettől lesz sokkal jobb az egész, mint ha egy hibátlanul begyakorolt best of összeállítást hallgatnánk.



cover The Silver Shine: Don't Trust The Girl With The Chainsaw (Crazy Love Records)

Ati Edge igazi multitalentum. Ha hat keze lenne egymagában tudna zenekart csinálni, mert mindegyik hangszeren elboldogul (most gitározik és énekel, de volt már dobos, basszusgitáros, és láttam már bőgőzni is). Emellett ügyes grafikus, ő készíti a Silver Shine lemezborítóit és plakátjait, ezúttal pedig már a hangmérnöki munkát sem bízta másra.
Ahhoz képest, hogy első ilyen jellegű próbálkozásként, és nyilván jóval szerényebb eszközökkel kellett felvenni a versenyt az ország egyik legmenőbb studiójában készült bemutatkozó albummal, ez a házilag kevert anyag nem szól rosszabbul, sőt. A bőgő jobban csattog, és persze itt már az új bőgős, Set rutinja is erősíti a ritmusszekciót. A gitárnak kevesebb a tere, mint a Nightmare-en, viszont így konkrétabban szól. Változott az énekstílus is, itt már szó sincs Tiger Army fílingről, ez már egy mélyebb és gonoszabb hang, ami jobban passzol a kicsit oldschoolosabb új számokhoz.
Ahogy az előző lemeznél, nekem most is jobban bejött a balladisztikusabb vonal, a "Murder In The Liquor Store" Tarantino-filmzenés gitárhangzása telitalálat. Az instrumentális "Tunnel Of Life" narrátoraként vendégszerepel az albumon Pete Gorilla is. (Jó lett volna egy kis gitározást is hallani tőle.)
A feldolgozásokat megint ügyesen választották ki: van itt egy rockabilly sláger (Collins Kids: "Mercy"), és egy meglepetés magyar punk vonalról (88-as Csoport: "Ha egy pisztolyt kaphatnék"). Kár, hogy a "Surfin' Bird" nem került rá a korongra, de azt meg biztos elnyomják mejd a lemezbemutató koncerten, június 29.-én a Kultiplexben.



cover The Creepshow: Sell Your Soul
(Stereo Dynamite Recordings)

A psychobilly színtéren az utóbbi évek legnagyobb változását hozta, hogy Kim Nekroman bűbájos nejének köszönhetően a gyengébb nem is hallathatja már a hangját a műfajban. Bár a feltörekvő psycho zenekarok tagjai között egyre gyakrabban találkozhatunk emancipált baby dollokkal, a HorrorPopsnak mindezidáig nem akadt komoly riválisa. A színtér élvonalába tavaly berobbant kanadai Creepshow azonban jó eséllyel pályázhat erre a pozícióra.
A két zenekar közti párhuzam ugyan elkerülhetetlen, de a Creepshow jóval tempósabb, pörgősebb számokkal rendelkezik, így a keményvonalas psychósoknak sem kell a szájukat húzniuk (merthogy a HorrorPops kapcsán azért ez gyakran előfordul). Itt inkább a műfajban szokatlan orgonista alkalmazása okozhat meglepetést, de ez egyrészt feldobja a hangzást, másrészt még markánsabban megkülönbözteti őket a konkurrenciától.
A Creepshow bemutatkozó lemeze nem véletlenül vezette hónapokig az interpunk.com eladási listáját. A MySpace oldalukon megtalálható legnagyobb slágerek ("Creatures of the Night", és a klipesített "Zombies Ate Her Brain") mellett érdemes kiemelni a "The Garden" című kellemes akusztikus hangszerelésű számot is, amiben az énekesnő, Hellcat faterja is közreműködik harmonikán.
A Creepshow május 20.-án, vasárnap fellép Budapesten, az Amigóban.



cover Alex Ogg: No More Heroes - A Complete History of UK Punk from 1976 to 1980
(könyv, Cherry Red)

A korábban taglalt, a brit másodhullámmal és az anarcho-punk színtérrel foglalkozó könyvek után végre megjelent egy átfogó öszefoglaló a '77-es brit punk színtérről is. A tekintélyes terjedelem (több mint 700 oldal) szerencsére nem ment az olvasmányosság rovására, és a legismertebb zenekarokról (Sex Pistols, Clash, Stranglers, Buzzcocks stb) szóló fejezetekben is tud újat mondani a szerző. Alex Oggnak ugyanis esze ágában sem volt lexikont írni. Ha a történet valamelyik szereplője ellenszenves számára, akkor az illető nem ússza meg néhány angolosan cinikus beszólás nélkül. (Így járt például a Gonads révén a kötetbe került Garry Bushell.) De itt találkoztam először a Jam feloszlását a pórul járt ritmusszekció szempontjából megközelítő leírással is. Ezzel kapcsolatban mindig méltatni szokták Weller húzását, hiszen a csúcson oszlatta fel a bandát, de az érem másik oldalát nézve tényleg elég váratlanul rántotta ki a szőnyeget két mit sem sejtő társa alól, akiknek szerepét a későbbiekben sem ismerte el. Ennek fényében talán kicsit kevésbé gázos, hogy utóbbiak februárban újjáalakították a zenekart Weller nélkül.
Az ismert zenekarok mellett érdekes volt például az említés szinten minden 77-es ismertetőben előkerülő London SS részletes történetét is elolvasni. Ez Mick Jones (Clash) és Tony James (Chelsea, Generation X, stb) első közös próbálkozása volt, amiből végül nem lett működő zenekar, de a meghallgatásokon megfordult a 77-es színtér későbbi meghatározó arcai közül jó néhány. (Egy negyedszázaddal később aztán mégis sikerült összehozniuk egy közös zenekart, ez a Carbon Silicon.)



cover Frantic Flintstones: 20th Anniversary Album
(Anagram)

Ha bárki más megpróbálná csak a töredékét is megcsinálni, amit Chuck Harvey az elmúlt 20 évben a psychobilly, mint életvitel jegyében produkált, garantáltan rövid időn belül a temetőben vagy a börtönben kötne ki. Chuck ezzel szemben megúszta egy szívrohammal, és mindössze 3 hónapot töltött rács mögött, ami igazán semmiség ahhoz képest, hogy 15 éves kora óta masszív drogfogyasztó, és zenészkarrierje során betöréssel, hitelkártya-csalással, és kábítószer-kereskedelemmel egészítette ki a keresetét. (Betörő korszakában klubokra szakosodott. A lóvé megszerzése után mindig maradt még egy kicsit piálni és billiárdozni, majd aláírásként egy lehúzatlan kulát és az ülőkén egy játékmackót hagyott maga után a toalettben távozáskor.)
Szerencsére ennek a húsz évnek a zenei termése is hasonlóan változatos, így volt miből szemezgetni erre a válogatásra. Az oldschool psychobilly és rockabilly számok mellett van itt ska is (a "Frantic" egy Madness szám átirata), és kapunk egy dub reggae beütésű Clash feldolgozást is. Chucknak nem csak énekstílusilag fekszik a "Bankrobber", a szövegbe is könnyen beleélheti magát, hiszen akár róla is szólhatna, hogy "He just loved to live that way / He loved to steal your money".



cover Válogatás: Revenge of the Psycho Cats
(DVD, Cherry Red)

A Behind the Music DVD szegényes zenei felhozatala után most egy pazar psychobilly video összeállítással rukkolt elő a kiadó. Nyolcvanas évekbeli, a legendás Klub Footban készült felvételeken láthatjuk az ereje teljében levő Batmobile-t, Guana Batzt, a Caravanst, és a Long Tall Texanst, a '92-'93-as Big Rumble fesztiválok Demented Are Go, Mad Sin, Hellbillys, Frenzy, és Restless koncertjeiből is kapunk részleteket, de vannak itt még Meteors klipek, valamint pár kellemes meglepetés számomra eddig ismeretlen zenekaroktól. Ez utóbbiak közül a (válogatáson szintén szereplő) King Kurthoz hasonlóan könnyed, szerethetően idétlen, és szaxofonnal feldobott Highliners jött be leginkább, de a Frenzyre emlékeztető Pharaohs is tetszett. Összességében ez a válogatás sokkal jobban sikerült, mint a nemrég kiadott Psycho-Mania vagy a Taraj 12. számában ismertetett Psycho Attack.



cover Válogatás: The Day The Country Died - The DVD (DVD, Cherry Red)

A legutóbb ismertetett anarcho-punk könyv mellé most megjelent a műfaj történetét feldolgozó DVD is. A dokumentumfilm hozza, amit várhatunk tőle: tüntetők, velük szemben felsorakozó rendőrök, majd összecsapások képei minden mennyiségben, és persze annyi állatkínzós bevágás, hogy egy jó időre elmegy az ember kedve a húsevéstől. Eközben természetesen megszólalnak a filmben többek között a Subhumans, a Conflict, a Chumbawamba, és a Crass tagjai is. Ez utóbbi képviseletében a mai napig a Dial House foglalt házban élő Penny Rimbaud nyilatkozik, aki baromira emlékeztet "Az ember gyermeke" című film ősz hippi szereplőjére. A szokásos témák mellett nagy hangsúlyt kap az északír kérdés, és az itteni anarcho színtér, mivel a film készítője, Roy Wallace, ide valósi, és maga is részese volt a mozgalomnak a belfasti Toxic Waste énekeseként.



cover The Meteors: Monkey's Breath (Anagram)

A digi-pack formátumban újra kiadott Meteors lemezek sorozatában elérkeztünk az eredetileg '85-ben megjelent negyedik albumhoz. Mivel az AC/DC-hez, a Ramoneshoz, vagy a Motörheadhez hasonlóan a Meteors sem sokat variált a bevált recepttel, nehéz a nyolcvanas évekbeli lemezeik között sorrendet felállítani. De ezúttal a feldolgozás szám ("Bad Moon Rising" a Creedence Clearwater Revivaltól) nem volt túl jó választás, ezért ezt a lemezt kissé hátrább tenném a sorban.
A borító rajzait nézegetve pedig ismét elgondolkodtam, hogy ha ezeket Fenech készíti, akkor már nem is lenne szükség Rohrschach tesztre az előrehaladott pszichopathológiai eset diagnosztizálásához.



cover Stage Frite: Island of Lost Souls (Anagram)

Minden műfajban vannak méltatlanul elfeledett zenekarok, így a psychobillyben is. Sajnos azonban a Link Records archívumából exhumált huszadrangú nyolcvanas évekbeli brit psycho zenekarok többsége megérdemelten tűnt el a feledés homályába. Az idő biztos megszépíti a dolgokat, de annyi sokkal, de sokkal jobb most aktív zenekar van, akiket ki lehetne adni... Ehelyett előásnak itt ilyeneket mint a Stage Frite, ez a jellegtelen Meteors klón, akik még feldolgozásnak sem tudtak mást választani, mint a "Bad Moon Rising"-ot (lásd eggyel fentebb).



cover The Batfinks: Wazzed 'N' Blasted (Anagram)

Az imént taglalt Stage Frite tagjai, a zenekar teljes jellegtelensége mellett is, legalább még többé-kevésbé elboldogultak a hangszereiken. A Batfinksről már ezt sem lehet elmondani. Ez tényleg annyira rossz, hogy teljesen jogosan írta Chuck Flintstone-nak azt a bizonyos felháborodott levelet a Sugar Puff Demons tagsága. De miközben Chucknak még mentségére szolgálhat, hogy annak idején kissé gyakran leledzett különböző tudatmódosító szerek hatása alatt, és valószínűleg nem minden leszerződtetett zenekar esetében volt képes megfelelően felmérni a produkció színvonalát, azért az újrakiadással már nem kellett volna még egyszer ebbe a hibába esni. A Batfinks stílusát trash-a-billyként definiálták, de ebben az esetben a szemét szó szerint értendő.