banner

Magyar Taraj

>>



cover Dillinger Four: Civil War
(Fat Wreck)

Az utóbbi évek legjobb Fat Wreck-kiadványára hat évet kellett várni. Ennyi idő telt el ugyanis az utolsó D4 lemez (Situationist Comedy) megjelenése óta, amelynek kapcsán akkor egy interjú is készült velük. Ez az első album, amit a kiadó már digitális formában küldött szét a sajtó részére, és egy kisebb botrány is köthető hozzá. Egy amerikai webzine kritikusa kiszivárogtatta a lemezt, amely így jóval a hivatalos megjelenés elott szabad prédává vált a neten, és az illetőt ezért kirúgták az állásából.
De a lényeg, hogy a lemez megérte a várakozást. A megszokott zajos poppunk egy kicsit slágeresebb lett (jó értelemben), a szövegek kifogástalanok, és Erik még mindig az egyik legmenőbb punk rock énekhang birtokosa. A változatosságot biztosítja, hogy pár számot ezúttal is a vaddisznó orgánumú Paddy énekel, az intrók szellemesek, a borító hibátlan. Hiányzott már egy ilyen lemez.



cover Teenage Gluesniffers / Los Di Maggios split 7''
(Knowhere Records)

Valószínűleg Olaszországban a legnagyobb az egy főre eső Ramones / Screeching Weasel-stílusú zenekarok száma. A zászlóshajónak tekinthető Manges nyomában tucatjával eveznek olyan versenyzők, mint a korábban bemutatott Killdaddies, vagy a Teenage Bubblegums, a Teenage Creepers, és a most tárgyalt négyszámos split lemezért 50 százalékban felelős Teenage Gluesniffers. Náluk az énekhang miatt inkább a Weasel-hatás dominál, a holland Aperst lehetne még párhuzamként felhozni. Az olasz mezőny jobbik feléhez tartoznak, de ezen a spliten alulmaradnak a francia Los Di Maggiosszal szemben. A franciák a Teen Idolshoz hasonlóan vegyes fiú-lány vokálokkal dolgoznak, fogósabbak, és változatosabbak a számaik, amelyeket ragasztószívó olasz kollégáik szerzeményeihez hasonlóan meg lehet hallgatni a MySpace-en.



cover The Real McKenzies: Off the Leash
(Fat Wreck)

Gondolom, nem kell bemutatnom senkinek a zenekart, hiszen kétszer is szerepeltek a Tarajban, és elég sokszor jártak már nálunk. (Legutóbb idén nyáron, és novemberben jönnek megint.) Az új lemezzel ismét bizonyították, hogy itt nem egy kelta-punk tucatzenekarról van szó, bár a gyakran hangoztatott "lájtos Dropkick Murphys" besorolás már csak az indulás dátumát tekintve sem állja meg a helyét (Real McKenzies: 1992, Dropkick Murphys: 1996). Esetünkben ha kivonnánk a zenéből a kelta folk elemeket, akkor is egy kiváló punk rock albumot kapnánk. Sőt. Eltekintve a skót népzene és a punk rock tökéletes ötvözeteként az albumot igen hatásosan indító "Chip"-től, gyakran feleslegesnek hat a skótduda. Mintha nem mernék megkockáztatni, hogy legalább pár szám erejéig megszabaduljanak az imidzs szabta korlátoktól. Pedig simán megtehetnék.



cover Tirpunk: Tiprunk (Szerzői kiadás)

Mosonmagyaróváriak lévén valószínűleg nem megalapozott a zenekar nevében felvállalt tirpák identitás (bezzeg a Los Tirpákos!), viszont a lemez címével sikerült kiaknázniuk egy ütős szójátékot egy kevésbé ütősből.
A Metal Hammer mellékleteként megjelent album stílszerűen némi metálos riffeléssel indul, aztán átvált rakendroll punkba, és két bemelegítő opusz után a 3.-4.-5. track alatt tetőzik, majd kissé ellaposodik, de a bőven a magyar átlag feletti szintet végig stabilan hozza. A hangszeres tudás, és a lemez megszólalása kifejezetten jó, pontlevonás a kissé egysíkú ének és a rejtett trackben megbúvó debil feldolgozás miatt járhatna, illetve a szövegek színvonala is elég hullámzó.



cover Star Fucking Hipsters: Until We're Dead
(Fat Wreck)

A Leftover Crack (előtte pedig Choking Victim) frontember Sturgeon (másnéven Stza) új zenekaráról lévén szó ezúttal is beköszön a jól ismert, túlvezérelt Sokol rádióra emlékeztető gitárhangzás, ami éppúgy elengedhetetlen része a lepukkant foglaltházas crustpunk imidzsnek, mint a fekete-fehér borító. Ehhez társul a turmixgépbe esett tengerimalac agonizálását idéző énekhang, amit ezúttal egy másodénekes csaj hivatott feldobni, de sajnos amikor párhuzamosan osztják az észt, az csak tovább rontja az összhatást. Pozitívumként meg kell jegyezni, hogy érezhetően törekedtek a változatosságra. Egyaránt felfedezhetőek itt ska és halálmetál elemek is, meg időről időre bejön valami plusz hangszer, vagy hangminta, szóval legalább változatosan rossz a lemez.



cover Lagwagon: I Think My Older Brother Used to Listen to Lagwagon (Fat Wreck)

Sosem rajongtam a Lagwagonért. Volt egy elképzelésem róluk, miszerint kábé olyanok, mint a NUFAN, csak itt erőtlen nyávogás van ének helyett, és nem olyan jók a számok. Ez most annyiban módosult, hogy Joey Cape teljesítményét már leginkább csak a kínszenvedés szóval tudnám leírni. Olyan itt a hangja, mintha a kétméteres gitáros a heréit szorongatva erőszakolta volna ki belőle, hogy énekelje fel ezt a lemezt. Végig az az érzésem volt, hogy szegény kurvára haza akar már menni a családjához, fáj a feje a torzított gitártól, és mindjárt elsírja magát, de ezek a szemetek végigénekeltetik vele mind a hét számot.
Nagy megkönnyebülés volt, amikor vége lett.