Megfelelő időben, a megfelelő helyen. Ennyi kellett ahhoz, hogy az Eater 15-17 éves tagjai szinte a zenekar megalakulásának pillanatában a '77-es brit punk színtér részévé váljanak. Tizenöt perc hírnevük persze csak a hőskorszak letűntéig tartott, de azért az a tizenöt perc nagyon ott volt. Andy Blade, az Eater egyiptomi származású frontembere pedig remekül adja vissza könyvében a kor atmoszféráját, s vele a legendás figurákat Johnny Rottentől Joe Strummerig, nem riadva vissza a jellembéli hibák ábrázolásától, és az intim részletek publikálásától sem. (Például leírja, hogyan szopta le Nora, Rotten barátnője és későbbi felesége.)
A korán jött siker árát aztán keményen megfizeti, az Eater feloszlása után hiába próbálkozik egy évtizeden át a rocksztár státusz visszaszerzésével, csak keserves csalódások hosszú sorozata után számol le végleg illúzióival. A könyv második felében ezt követhetjük végig, és ennek leírása sem kevésbé olvasmányos, hiszen a kalandos életút leírása közben megismerhetjük egy '77-es punk véleményét a nyolcvanas évek punkjáról, és a kilencvenes évekbeli punk nosztalgiáról. Ajánlott irodalom.

A '96-os Holidays In the Sun fesztivál DVD-je úgy is kiábrándító, hogy semmi jót nem vár tőle az ember. Andy Blade fent említett könyvében leírja, miről is van itt szó:
"Ennél szörnyűbbet el sem tudtam volna képzelni. Nincs ezeknek az embereknek önbecsülésük? A hetvenes években, amikor a punk indult, láttam a rock'n'roll reunion turnék hirdetéseit, képeket a Crickets két eredeti tagjáról és a session zenészeikről, Bill Haley dobosáról, és a session zenészeiről, meg valakiről, aki egyszer beszélt telefonon Elvisszel, és persze a session zenészeiről. Micsoda lehúzás! Ki lehet akkora balek, hogy jegyet vegyen egy ilyenre? ... Az egész dolog természeténél fogva 1977-ben abszurdnak tűnt, hogy valaha idáig süllyedjen a punk rock. ... Az Eater újjáalakulásának gondolatát is nevetségesnek, kizárt dolognak tartottam. Egészen addig, amíg a szervező ötezer fontot ajánlott a fellépésünkért."
"Az egykor üde fiatal srácokból álló The Boys tagjai most házsártos öreguraknak tűntek, a Slaughter and the Dogst egy lepukkant ablaktisztító brigádnak néztem volna, Charlie Harper pedig jobban illett volna indián masszőrnek a Glastonbury fesztiválra. Az X-Ray Spex tagjai hatalmas patáliát csaptak. Mivel Polly Styrene, - az eredeti énekesnő, és a zenekar egyetlen ismert tagja -, túl nagy szeletet kért a tortából, inkább bevettek a helyére egy másik énekesnőt, neki pedig azt hazudták, hogy elmarad a buli. Nem számítottak rá, hogy Polly rájön, és megjelenik az öltözőben, pedig pontosan ez történt."
"Mindenhol kannásboros punkokat (cider punks) láttam, különbözőségüket kifejezni hivatott lázadásuk kellékei teljesen egyformák voltak; rózsaszín tarajak, szöges csuklószorítók, kutyák pórázon, és az elmaradhatatlan kannásbor. Ilyen punkok nem léteztek 1977-ben. A jó buliról alkotott elképzelésük központi eleme volt, hogy az üres poharakba vizeltek, és ezekkel dobálták a zenekarokat és egymást. Azt hiszem ez adta meg annak a savanykás testszagnak a bukéját, amit annyira kedveltek."
"Ennek az egésznek semmi köze sem volt ahhoz az idealizmushoz, ahhoz a reményhez, amit a Sex Pistols ébresztett annak idején sokunkban. Az égvilágon semmi. A legtöbben egy álmot kergettek itt, ami két évtizede borult virágba, aztán idejekorán vége szakadt. A Régi Szép Idők életre keltését megkisérelni szomorú dolog volt, nem is kicsit. Nem így kellett volna erre az álomra emlékezni."

Ismét egy Andy Blade idézet következik:
" A nyolcvanas évek elejére a mutáción keresztülment punk egy olyan szubkultúrává vált, aminek már szinte semmi köze sem volt a '76-'77-ben történt forradalmi áttöréshez. A 'Punk's Not Dead' zászlót lobogtató zenekaroknak szemlátomást nem tűnt fel, hogy tevékenységükkel éppen ők tették száz százalékig bizonyossá a punk halálát."
A brit punk második hulláma óriási visszalépés a '77-es vonalhoz képest, a kettő közti kapcsolatot csak néhány zenekar munkásságában lehet tetten érni. Sem a Disorder, sem a Varukers, sem pedig a Riot Squad nem tartozik ezek közé. Sőt, ezek még ennek az eresztésnek is a legalját képviselik. A nevetségesen szar Riot Squaddal kapcsolatban csak annyit jegyeznék meg, hogy ezen a néven futott egy Misfits-szerű amerikai zenekar is (akik viszont jók), a hallgathatatlanul ótvar bristoli Disorder pedig nem azonos a néhai tiszaújvárosi Disorderrel (akiket sose hallottam, de ennél biztos jobbak voltak). Ezeknél valamivel többet tud a Discharge-követő Varukers, a kislemezgyűjtemény vége felé például már kezdi érezni a tempót a dobos, de sajnos a DVD-n látható '96-os koncert (és bónusz későbbi felvételek) tanúsága szerint jelentős fejlődésről nem beszélhetünk pályafutásukkal kapcsolatban.

Az Oi! mozgalom történetét bemutatni hivatott DVD-n Sham 69, a Business, a Blitz, és a Red Alert mellett szerepelnek nem igazán ide illő zenekarok is, mint a Toy Dolls, vagy a Peter and the Test Tube Babies, viszont hiányzik róla a Cockney Rejects, a 4Skins, és (pár interjúbevágástól eltekintve) a Cock Sparrer, melyek nélkül elég hiányos az összkép. A legjobb pillanatok: a Blitz "New Age" klipje '83-ból, és egy meglepően jó minőségű, interjúval egybekötött nyolcvanas évek eleji Business koncertfelvétel ("Blind Justice").
A koncertrészletek és klipek között zenekari tagok, és a mozgalom atyja, Garry Bushell fejtik ki, hogy az oi tulajdonképpen a punk leghitelesebb formája, hiszen például a Clash is tök hiteltelen volt, nem származtak a munkásosztályból, olyan dolgokról énekeltek, amiket nem éltek át. (Bizony, bizony. Ráadásul még volt pofájuk ezerszer jobb számokat írni, mint bármelyik oi zenekar.) Amúgy a szappanopera elemzések, nemzeti-konzervatív kirohanások, és a csajos képek mellett Bushell honlapján is megtalálható ez az eszmefuttatás, azzal a kiegészítéssel, hogy Joe Strummer még sztálinista szimpatizáns is volt.

Ez a koncertfelvétel '98 augusztusában készült az angliai Bradfordban. Elhangzanak rajta a legnagyobb Business slágerek ("Drinking & Driving", "Harry May", "Smash the Discos" stb.), és egy Crass feldolgozás ("Do They Owe Us a Living?") is. Ha jól emlékszem, nálunk csak egyszer játszottak, 2001. szeptember 11.-én, de aznapra Oszama Bin Laden is készült egy meglepetéssel, ami beárnyékolta Mickey Fitzék vendégszereplését. Akit érdekel, miről maradt akkor le, vegye meg ezt a DVD-t.

Straight edge hardcore Bostonból. Tíz szám, tizenhárom perc. Nekem ebből ennyi is sok, de a maga nemében ez egy elég jó zenekar. Sok más hardcore zenekarral szemben itt nem rontja el a masszív hangzást az ének sem. Rikácsolás helyett izomból köpködi a szavakat a csávó, és ide pontosan ez kell.

Az "Into the Valley of Death" után csalódást okozott az új DBS lemez. Ez már teljesen metál, és hiába fejlődött érezhetően Efrem énekhangja, hiányoznak az egyszerre szellemes és grandiózus megoldások, a humor, a kikacsintás, hogy ez mégis csak egy hardcore punk gyökerű zenekar. Metálnak persze jó ez, de hát engem kurvára nem érdekel a metál.

A Holidays In the Sun (újabban Wasted) fesztiváloknak köszönhetően rengeteg új koncetfelvétel készült olyan nevesebb punk zenekarokról, akikről csak kevés élvezhető minőségű video forgott eddig közkézen. A dolog szépséghibája, hogy ezeken az újabb keletű bejátszásokon töbnyire pocakos, kopasz zenészeket láthatunk, akik között alig van eredeti tag, és pont az a fiatalos hév hiányzik belőlük, ami nélkül semmit sem ér az a három akkord.
Ennek a DVD-nek a gerincét is ilyen felvételek képezik, és ezek közé szúrtak be pár archív (és üdítően ható) bejátszást (Newtown Neurotics, Abrasive Wheels stb) amelyek egy részét viszont már elsütötte a kiadó a korábbi punk válogatás DVD-in. Így aztán sok értelmét nem látom ennek a kiadványnak. (Különösen lehangoló volt látni azt a '92-es Vibrators videót - "Baby, Baby", mi más -, amiben a díszletek és sajnos maga a zenekar is a Zenés Ajándékkosár című kelet-német tévéműsor legdurvább pillanatait idézték.)

Dupla másodhullámos brit punk válogatás CD, olyan zenekarokkal, mint a Blitz, a Partisans, a Peter and the Test Tube Babies, és egy sereg "futottak még" zenekar, akikről a 12. számban bemutatott Burning Britain könyvben lehet olvasni. A könyv viszonylag olvasmányos volt, úgyhogy valamelyest felkeltette az érdeklődésem, hátha voltak még a korpa között gyöngyszemek. Nem voltak. Ugyanolyan gyatra az összes.

Az Anagram a Cherry Red kiadó punk/psychobilly/goth irányultságú részlege. '82-ben indultak az első Punk and Disorderly válogatáslemezzel, majd olyan nagy kiadó által dobott punk zenekarokkal kötöttek szerződést, mint a Vibrators, vagy az Angelic Upstarts. Legsikeresebb előadójuk a proto-goth Alien Sex Fiend volt, de hozzájuk tartozott a Meteors is. Manapság főként régi lemezek újrakiadásával foglalkoznak.
Itt első öt évük legnagyobb dobásaiból kapunk ízelítőt, és ahhoz képest, mennyire nem bírom a nyolcvanas évek brit zenéit, egész kellemes csalódás ez a válogatás. Rajta van például a kedvenc Angelic Upstarts számom ("Woman In Disguise"), ami megüti a '77-es zenekarok színvonalát, és még a Meteors is bejön ezúttal. Persze ehhez egy Stranglers-számot ("Go Buddy Go") kellett feldolgozniuk.

A sunderlandi Red Alert a nyolcvanas évek elején az oi hullám második vonalában működött. Mivel gitárosuk, Tony Van Frater előbb az Angelic Upstartsban, majd az újra összeállt Cockney Rejectsben is kisegített (basszuson), a '89-től újra működő Red Alert második korszakában nagyobb sikereket ért el, mint a hőskorban. Meg kell hagyni, Tony az egyik legjobb zenész ezen a vonalon, ezt a most újra kiadott, '99-es Red Alert lemez is bizonyítja. Erőteljes hangzás, jól felépített számok, minden a helyén van.

A bristoli hardcore punk brigád '89-ben illetve '91-ben kiadott lemezei jelentek meg most egy CD-re sűrítve. A Varukerstől, vagy a Disordertől alapvetően két dolog különbözteti meg őket. Egyrészt jóval feszesebben játszanak, másrészt van humorérzékük. A második album például egy relaxációs kazetta bevezetőjével indul, és erre kevernek rá egy zavargásokról szóró híradóbejátszást, de az olyan számcímek, mint a "Too Cool For School, Too Stupid For the Real World (Let's Form a Band)" is egészséges öniróniáról árulkodnak.