Nálam eddig ez 2005 legjobb lemeze. Azért lehet ez, mert a Briefs punk rockot játszik, jól. Ami egyrészt korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnhet, másrészt mostanában nem is sokan próbálkoznak ilyesmivel. A Sex Objectnél változatosabb ez az album, talán a 12. számunk interjúját adó Lance Romance helyére bevett Steve E. Nicks hozta vérfrissítésnek tudható ez be, mindenesetre a "Getting Hit On At the Bank" az eddigi legnagyobb slágerük. A szabadon letölthető két szám mellett személyes kedvencem az idősebb nők iránti vonzalomról szóló "Forty and Above", és a foglaltházban éjszakázás örömeit összefoglaló "Lint Fabrik".

"Unatkoztam, nem volt se életcélom, se csajom... Ezért zenekart alakítottam, lett életcélom, és csajom (nem is egy), és már nem unatkoztam, hiszen írhattam számokat az unalomról, az életcél-nélküliségről és a barátnő-hiányról." A leginkább a Jam-re emlékeztető Newtown Neurotics gitáros-énekese, Steve Drewett így idézi fel a zenekar indulását, de mivel a nyolcvanas évek Angliája bőven szolgáltatott inspirációt (munkanélküliség, zavargások, bányász-sztrájk) a szociálisan érzékenyebb zenekarok számára, a Neurotics szövegvilágát is rövidesen ezek a témák határozták meg. A válogatás számai tökéletesen adják vissza a kor hangulatát. A '77-es klasszikus brit punk dallamvilághoz remekül passzolnak a Thatcher-korszak politikáját kritizáló, illetve az egyes belpolitikai események (pl. a '80-as bányász-sztrájk) érdekes, emberi mozzanatait kiemelő szövegek.
Baloldali elkötelezettségüket hangsúlyozandó (Paul Weller Jam utáni zenekarához, a Style Councilhoz hasonlóan) ők is bevállaltak egy NDK-s koncertkörutat. Az utolsó néhány koncertfelvétel itt készült, így a számokhoz német nyelvű kommentárt is kapunk egy tolmács elvtárstól. Utólag nyilván ők is rájöttek, hogy ez még Thatcher Angliájánál is ezerszer szarabb hely volt.

Az NDK-s körutat Colin Dredd basszusgitáros betegsége miatt már egy kisegítő basszerrel nyomta le a Neurotics, és mivel Colin állapota nem tette lehetővé, hogy tovább zenélhessen, '88 őszén a feloszlás mellett döntöttek. (Mert nekik voltak elveik. Például, hogy ha valaki kiszáll, akkor vége.)
Ezen a felvételen a kétórás búcsúkoncertet örökítette meg egy rajongó, ami a videó technológia kezdeti korszakában még jóval körülményesebb volt, így a képminőség elég gyenge. Csakhogy. Ez egy kivételesen jó koncert volt, és ez még ezen a gyenge felvételen is nagyon jól átjön. Igazából Drewett itt a lényeg; teljes beleéléssel, és tökéletesen adja elő a számait, és nem is lenne fontos, hogy itt most egy psychobilly sérós arc basszerozik Dredd helyett. Pedig éppen ezért oszlanak fel.
A koncert egyetlen szépséghibája pont a befejezés. Ráadásként az "I Fought the Law"-t nyomják el haverjukkal, Attilával (a stockbrókerrel), aki alighanem rendesen kiütötte már magát ekkorra, mert a legdurvább szigetes karaokékat idézően óbégatja végig a számot.

Darby Crash színpadra született. A kezdeti los angelesi punk színtér legnagyobb egyénisége volt, képes volt teljesen kivetkőzni magából a koncerteken, és angol kollégájához, Sidhez hasonlóan vele is heroin túladagolás végzett, 22 évesen.
Zenei tehetsége is körülbelül annyi volt, mint Sidnek, csak az ő zenekarában nem volt senki, aki ezt kellően ellensúlyozta volna. Később ugyan a gitáros Pat Smear a Nirvana kisegítő zenészeként, a kezdetekben itt doboló Belinda Carlisle pedig a Go-Go's tagjaként és sikeres szólóelőadóként lett ismert, de mai füllel a Germs koncert- és próbatermi felvételei teljesen élvezhetetlenek. Így aztán az első DVD-re felnyomott 18 audio track legfeljebb elvakult gyűjtőknek okozhat örömet, viszont a '79-es Whisky klubbeli koncertfelvételen Darby színpadi mutatványainak látványa elég jól visszaadja, milyen is volt a csávó a színpadon.
A második DVD-n a vén köcsög hippivé züllött dobos, Dan Bolles mesél a múltról, és megnézhetjük Darby fotóit, meg a halotti bizonyítványát is. Darby egyébként szarul időzítette az OD-t, mert másnap lelőtték John Lennont, így aztán vele nem foglalkozott a média. Szegény Sinkovics Imre is pont így járt Zámbó Jimmyvel.

Az utolsó Taraj CD mellékletéről a német Shark Soup az egyik kedvencem. Ezért is klassz érzés, hogy most már az egyik legjelentősebb amerikai punk kiadónál megjelent lemezük kapcsán írhatok róluk. Nem is okoztak csalódást, ismét megmutatták, hogy kevesen űzik náluk színvonalasabban a punkabillyt. Viszont az eddig is jelentős Living End behatás mostanra már annyira felerősödött, hogy végig az első Living End lemez hangulata uralkodik az albumon. Ez azzal együtt sem egészséges, hogy maguk az ausztrál példaképek már rég felhagytak ezzel a karcosabb hangzással.

Ez az a hangzás, amivel sikertelenül próbálkozott kábé az összes másodhullámos brit punk zenekar. A dobos pontosan és feszesen hozza a nyaktörő tempót, a gitárhangzás testes és harapós, a basszus ott van, ahol lennie kell, az ének pedig erőteljes, de egyben dallamos is annyira, hogy meg lehessen különböztetni a számokat. Ennek a négy amcsi kiscsávónak sikerült, amiért annak idején a fél heréjét adta volna a Varukers vagy a Disorder tagsága, és ezt nem tudhatjuk be csupán a stúdiótechnika fejlődésének. Az persze más kérdés, hogy mit érnek el ezzel, mert ennek a stílusnak a közönségét sosem foglalkoztatta különösebben a zene minősége.

A Turbonegro feloszlásának első számú oka az énekes Hanky elhatalmasodó heroin-függése volt. Elvonókúraképpen hősünk pár évre felköltözött nagyszüleihez, a sarkkörtől északra fekvő Lofoten-szigetekre, ahol a bálnászati múzeum egyetlen alkalmazottjaként, és a helyi rádióállomás műsorvezetőjeként igyekezett megtisztítani szervezetét. Itt kezdődik a dokumentumfilm, amelyik az újbóli összeállás folyamatát mutatja be. Láthatjuk az első újbóli találkozót egy oslói bárban, az első zenekari próbát, és a 2002-es visszatérő koncertek részleteit. Eközben a tagok elsztorizgatnak a német foglaltházas crustpunkokról, akik anno inkább kifizették a gázsijukat fellépés nélkül, amikor meglátták a farmerszerkós, bajszos rockerdizájnt, és láthatjuk a dalba foglalt Pamparius pizzériát is.

Az újrakiadások kapcsán három nyolcvanas évekbeli Meteors lemez is eljutott hozzám, nézzük őket sorban. A '81-es In Heaven volt az első psychobilly nagylemez. Hangzását tekintve még sokkal közelebb áll a hagyományos rockabillyhez (ez a másik két lemezre is igaz), mint a modern psychobillyhez, de a horror és sci-fi témájú szövegek, és Fenech már ekkor is baljós orgánuma jelzik, hogy ez már valami más. Saját beteg világuk központja, a Zorch bolygó, és ellenséges lakói már itt is szerepet kapnak ("Attack of the Zorch Men"), egyéb visszatérő motívumaik pedig a halál, a sötétség, és az elmebaj.
'86-ban érte el első tetőpontját az ekkor a szigetországból már egész Európára átterjedt psychobilly láz, így az ekkor megjelent Sewertime Blues lett az egyik legsikeresebb Meteors lemez. A lemez slágere a Beach Boys-feldolgozás "Surf City", a sajátok közül a "Return of Ethel Merman" instrumentális surf rockja jött be leginkább.
Ugyanez a képlet igaz az egy évvel később (és szokás szerint ismét új ritmusszekcióval) kihozott Don't Touch the Bang Bang Fruit albumra is. Itt a Stranglers "Go Buddy Go"-ja viszi a pálmát (ez a legjobb dolog, amit eddig a Meteorstól hallottam), a sajátok közül pedig a spagetti western soundtracknek is beillő "Revenge Of El Trio Los Bastardos" sikerült legjobban. Összességében: a nyolcvanas évek még az ő korszakuk volt, és ha idejében abbahagyták volna, valószínűleg sokkal pozitívabban tudnám megítélni a zenekart.

A '80-as évek brit psycho színterének ifjú skót titánjai ezt az annak idején mindössze ezer példányban megjelent albumot hagyták csak az utókorra, és most, hogy újra összeálltak, az Anagram kihozta ismét ezt a méltatlanul elfeledett lemezt. Bár első fellépésükről még hazaküldte a tulaj az akkor csak 14 éves gitárost, szinte minden bulijuk tömegverekedéssel, majd kitiltással végződött, így nem meglepő, hogy a stúdióban is csúnyán egymásnak estek, egyikük fején még egy üveg is széttörött. Így aztán a bemutatkozó lemez felvétele után, alig 18 évesen fel is oszlottak. Zenéjük punkosabb a Meteorsnál, lendületesebb, de egyszerűbbek a gitár témák. A Clash által is játszott Vince Taylor szám, a "Brand New Cadillac" a lemez egyik legjobb pillanata.

Szerencsére nekem sosem voltak gátlásaim a rossz és értelmetlen felvételek sárba döngölését illetően, úgyhogy essünk is ezen túl gyorsan. Vonatkoztassunk el most attól, hogy mennyire idegesítő műfaj a metalcore, és már a neve is milyen elbaszott ennek a (szerencsére már feloszlott) zenekarnak. Bazmeg, ezek képesek voltak eddig ismeretlen felvételként rátenni a lemezre azokat a gitársávokat, amiket az egyik gitáros otthoni gyakorlásra játszott fel magának. Nem mintha a szarabbnál szarabb demóikat meg lehetne hallgatni, de ez már tényleg nevetséges. Aki ezért pénzt ad ki, az hülye.