Nem tudom, mennyit dobott ennek a kis dán kiadónak az eladásain a garázsrock (elsősorban a Hivesnak köszönhető) divattá válása. Könnyen lehet, hogy semmit, pedig megérdemelnék, hiszen én is többek között az ő kiadványaiknak köszönhetően kedveltem meg ezt a stílust, úgy öt évvel ezelőtt.
A most tárgyalt zenekarok mindketten finnek, és természetesen garázsrockot játszanak. A fő különbség a lemezek hangulatában rejlik, a Sweatmasterben ugyanis megvan a punkos lendület, és irónia, míg a Slideshaker szimpla retro. Utóbbiak lehetnének egy hatvanas évekbeli zenekar is, eltekintve a lemez egyetlen poénjától, a gyerekszinti-dobgéppel kezdődő számtól. A Sweatmaster viszont nem akar visszamenni a hatvanas évekbe. Mai értelmezésben, a kor hangulatának megfelelően felpörgetve nyomják ezt a negyvenéves műfajt, ami sokkal szimpatikusabb megközelítés számomra. Ráadásul szerepel a CD-n egy nagyon stílusosan megcsinált klipjük is, megelevenedő koncertplakátokkal, melyek között felbukkan a Skandináv rakendroll körképünket illusztráló viking domina is.

Spizz a '77-es angol punk színtér ismert figurája volt, aki folyton változó nevű zenekarával (Spizz Oil, Athletico Spizz 80, Spizzsexual, Spizzivision, Spizzenergi) kisebb sikerek után '80-ban jutott hozzá ahhoz a bizonyos 15 perc hírnévhez. Ezt pedig a DVD címét is kölcsönző Star Trek paródia számának köszönheti, ami szerepelt az egyik kedvenc punk válogatásomon, és mindig elkap a nosztalgia, ha meghallom. Ennek a remek kis számnak a korabeli promó-videója az egyetlen jó dolog itt, ez viszont nagyon fasza. Az anyag gerincét alkotó '96-os Holidays In the Sunos koncert élvezhetetlen, mert a mindig is a tudatmódosító szerek nagy barátjaként ismert Spizz már ekkor is kinézett ötvennek, és már ekkor sem ment neki egyáltalán az éneklés. Az igazi katasztrófa viszont a bónuszként feltett 2004-es próbatermi felvétel, ami már nem csak kínos, de egyenesen szánalmas. Szerencsétlen ember Terry Black alakját öltötte fel, és minden mozdulatával tovább rombolja amúgy sem túl masszív kultuszát.

Azon a bizonyos punk válogatáson szerepelt a Penetration "Danger Signs" című száma is, amit szintén nagyon bírtam, mert baromi jó hangja volt a csajnak. A csajt, mint később megtudtam, Pauline Murraynek hívják, és 17 évesen hozta össze a zenekart pár haversráccal egy észak-angol faluban. Első kislemez-slágerük a "Don't Dictate" volt, utána jött a fent említett "Danger Signs", de hiába volt Pauline a '77-es brit évfolyam legjobb énekesnője, nagylemezeik (Moving Targets, Coming Up For Air), melyek már az újhullám előszelét jelentették, nem lettek sikeresek, és '79-ben feloszlottak. Pauline az Invisible Girls nevű zenekarral próbálkozott ezután, nem sok sikerrel. Aztán 2002-ben összeálltak újra, és ekkor vették fel egy newcastle-i koncerten a DVD anyagát. Ez egy teljesen élvezhető koncertfelvétel, és még ha a magasabb hangok már nem is mindig sikerülnek az énekesnőnek, simán verik a többi visszatérő futottak-még punk zenekart. Ezzel igazolták, hogy a Penetrationnek sokkal többre kellett volna vinnie, megvolt a tehetségük hozzá. Talán csak több kitartásra lett volna szükség, és nem kellett volna 23 évet várni a visszatéréssel.

Akármi is van ráírva, ez nem egy Frantic Flintstones lemez, még csak nem is psychobilly, hanem pszichedelikus rockabilly. Ez pedig úgy jött létre, hogy a Flintstones frontember Chuck Harvey a Magic Mushroom nevű hippi zenekarral vett fel számokat még '88-ban, egy Ópiumbarlang nevű stúdióban, és ahogy az elnevezések is sejtetik, közben végig anyagoztak, mint állat. Konkrétan annyira el voltak szállva, hogy miután kész lettek, el is feledkeztek a felvételekről. A szalagok csak most kerültek elő valami kiadós nagytakarítás során, az Anagram meg kiadta a cuccost. Végül is érdekes ez, de inkább csak gyűjtőknek ajánlanám.

Régi adósságot törlesztek most, mert egy éve vár már a sorára ez a fasza rakendroll lemez, de csak most került elő a kupac aljáról. Természetesen a tavaly ilyenkor nálunk járt seattlei parasztok miatt jó a split. Nem véletlen, hogy csak nekik van John Deere márkajelzésű erősítőjük, más ilyet nem tud. A holland Motörhead-imitátorokból viszont hiányzik ez a beteges, geci humor, és nem is tudnak ilyen jó számokat írni, de magukhoz képest azért itt jól teljesítenek.

Ez pedig egy másik alaposan elkésett kritika, hiszen a Pitch Black még tavaly nyáron feloszlott. Ennek tükrében viszont már elmondhatjuk, hogy nem jöhetett be nagyon a horrorpunkról orgonás poszt-punkra váltás. Hiába gondolták, hogy most valami eredeti hangzást hoztak létre, megcsinálta ezt már előttük jobban a Murder City Devils, meg egy tucat másik zenekar. Maradniuk kellett volna a Misfits-vonalon, az jobban állt nekik.

A király ugyan dicstelen körülmények között eltávozott még '77-ben, de a modern stúdiótechnika csodákra képes. Például olyan sírontúli projektek összehozására, mint ez. Néhány ötvenes évekbeli Elvis-énekfelvétel alá játszott fel a korabelinél jóval tökösebben szóló kíséretet egy két Stray Cats-tagot (Slim Jim Phantom, Lee Rocker) is magában foglaló rockabilly szupergrup, és az eredmény azt hiszem sokkal jobb lett, mint bármi, amivel ez elmúlt pár évtizedben találkozhattunk az Elvis-kultusz megcsapolásának jegyében. Kár, hogy csak öt szám van a lemezen.

Ebből a lemezből félmillió ment el Japánban, és ezzel az emocore műfajban, meg úgy általában az alternatív rockzenében a legmenőbb zenekarrá vált odahaza a már több, mint egy évtizedes múltra visszatekintő Brahman. Vegyesen nyomják japánul és angolul, nagyon sok akusztikus résszel, amiken hallatszik a gitáros képzettsége, az ének viszont elég gyengécske, ami a japán zenekarok gyakori hiányossága. De a Revelationtől tavaly kapott lemezek közül még így is ez az egyik legjobb.

A Descendentst szeretem, az ALL-t viszont hamar megunom. A holland Cooper inkább az utóbbira emlékeztet. Progresszív poppunkot nyomnak, és ez már a negyedik lemezük, melynek producere maga Bill Stevenson volt. A hangzással így nincs is gond, a hangszeres tudással sem, viszont a számok közül alig egy-kettő fogott meg valamelyest. Adtam nekik egy esélyt, de maradok a Descendentsnél.