A Skatalites a jamaikai ska alapzenekara, a hőskorban ('64-'65-ben) mindössze egy évi működésük alatt lefektették a műfaj alapjait (többek között a valamilyen ska-szójátékra épülő zenekar-elnevezést is). Aztán jó húsz év múlva hallattak magukról ismét, amikor újra összeálltak, és a nyolcvanas évek vége óta folyamatosan turnéznak is. 2003-ban hozzánk is eljutottak a Szigetre, sokak szerint a fesztivál legjobb koncertjét adva, és sokat lendítve a tradicionális ska hazai népszerűségén. Koncertfelvételük azonban ezidáig nem készült, most viszont a Grover egy sorozattal igyekszik pótolni ezt a hiányosságot. Ennek első darabja ez az Argentinában felvett, igazi dél-amerikai lelátókórusokkal hevített koncert. Itt is hallhatjuk az eredeti énekesnőt, Doreen Shaffert, de a Skatalites fő erőssége mindig is az instrumentális vonal volt, élén a "Guns of Navarone"-nal.

A K-Mob Hamburg legjobb rocksteady/ska zenekarának nevezi magát, és ez hihető is bemutatkozó lemezük alapján. Az egy lány és egy fiú énekessel operáló brigád profin hozza a jamaikai retro hangulatot, de közben bevetnek pár érdekesebb effektet is. A több mint egy órás anyag közepén elhelyezkedő "Tides" című intermezzót például olyan hanghatásokkal úsztatják be, mint amelyek annak idején a Mézga Aladár és Köbüki közötti kommunikációs csatorna létrejöttét jelezték. (Kiadójuk, az Elmo, a Grover feltörekvő zenekarok számára létrehozott leányvállalata.)

Ezek a svédek a K-Mob-nál húzósabb, keményebb hangzású skát nyomnak, de hát ezt el is várjuk tőlük, ha egyszer a tökös rockzene fellegvárából jönnek. Tízévi működés, két album, két EP és egy rakás válogatáslemezen való szereplés után jött most ki ez a Best Of lemez tőlük, remek lehetőséget biztosítva a velük való ismerkedésre. A szövegeik is szellemesebbek a műfajban megszokottnál, például a címadó számban arról mesél az énekes csávó, hogy "A Mighty Mighty Bosstones zenéjének ütemére szeretkeztünk / De a csaj annyira hangos volt, hogy fel kellett vennem a fejhallgatót". (És angolul ez még rímel is!)

Egy éves csúszással ugyan, de azért megírom most, hogy a jubileumi Punk-O-Rama sem törte meg e szebb napokat is megért sorozat hanyatló tendenciáját. Ami értékelhető itt, az javarészt a Burning Heartnak (Turbonegro, T(I)NC), vagy a Hellcatnek (Tiger Army, Horrorpops) köszönhető. Leszámítva a régi nagy nevek (Bad Religion, Pennywise, Dropkick Murphys, és a már nem az Epitaphnál levő Offspring, Rancid vagy a NOFX) többnyire felejthető számait, e válogatás alapján az utóbbi időkben az egyedüli értelmes húzás az Epitaphtól a német poszt-punk indie rock két vezérzenekarának (Beatsteaks, The Robocop Kraus) leszerződtetése volt. Ezeken túl csak mindenféle hip-hop, emo meg metál zenekarok vannak itt, amelyek aligha szerzik vissza az Epitaphnak azt a vezető pozícióját, amit a kilencvenes évek második felében, a melodycore fénykorában birtokolt. A 28 számos CD-hez jár egy DVD is, 24 klippel.

A hetvenes évek végi belfasti (és környékbeli) punk színtér motorja Terri Hooley kiadója, a Good Vibrations volt. Az itt megjelent kislemezek gyűjteménye ez a CD, amely remek áttekintést nyújt a színtér zenekarairól. Ezek közül a poposabb '77-as hangzású bandák közül az Undertones érte el később a legnagyobb sikereket, a többiek (The Outcasts, Rudi, Protex, Ruefrex stb.) megmaradtak helyi hősnek. A válogatás-album legnagyobb slágere ennek ellenére a Protex nevéhez fűzödik, a "Don't Ring Me Up" akkora instant sláger, hogy nem is értem, hogyan merülhetett feledésbe.

Az ír punk Dropkick Murphys-féle amerikai karikatúra-változata mellett érdemes utánanézni, milyen zenét csináltak a polgárháborús környezetben élő belfasti zenekarok, akik a Guiness-vedelés, Szent Patrik napi felvonulás, és egyéb közhelyek helyett tapasztalatból tolmácsolták az ír életérzést. A Stiff Little Fingers mellett ilyen volt a Ruefrex is. Kezdetben szenvedélyes '77-es punkot játszottak, ebből a korszakból kimagaslik a "Capital Letters" című szám, amely alighanem az életmű legjobb darabja is. Később a korai U2-ra emlékeztető lazább újhullámos rockzenére váltottak, az észak-ír hétköznapokat feldolgozó, nagyon jó szövegekkel. (A dobos-szövegíró Paul Burgess később egyetemi tanárként több könyvet is írt az észak-ír kérdésről.) Legnagyobb sikerüket a "The Wild Colonial Boy" című számukkal érték el, amelyben az észak-ír helyzetet nem ismerő, és az IRA-t vakon támogató amerikaiakat támadták. Persze ez is csak arra a bizonyos 15 perc hírnévre volt elég, sosem váltak szélesebb körben ismert zenekarrá.