Esztergomban és környékén a Graveyard at Maximum a legnépszerűbb zenekar, meg nem erősített hírek szerint még a Suzuki gyárban is a "Kellene egy Kedilekk"-et fütyörészik a melósok a futószalag mellett. Az eredetileg angol nyelvű melodycore bandának indult GaM kilenc éves fejlődés után a SKA-P-féle pörgős ska-punknál kötött ki, a sírva vígadós magyar néplelket nagyon jól eltaláló szövegekkel. Graveyardék szeretik a technikás metált, a Voodoo Glow Skulls-féle skacore-t és a Mad Caddies-féle szvinges/dixielandes lazulásokat is, ezért az új lemezen szinte mindegyik számba tettek valamilyen instrumentális betétet, ami elüt a számok alaphangulatától. Ezektől ugyan változatosabb lett a lemez, viszont a slágereket ("Küldetés","Komolyan") kár volt ilyenekkel megtörni. Ugyanígy a "kevesebb néha több" elvet kellene a jövőben a trombitára is alkalmazni szerintem, és akkor már tényleg csak az énekes hajhosszával szemben lesznek fenntartásaim. Kedvcsinálónak pedig tessék megnézni/meghallgatni az e-cardot a kiadó oldalán.

Kurt egy derék angol patkány, a róla elnevezett zenekar kabalafigurája. A '81 óta létező zenekar pedig a legkomolytalanabb társaság, amelyik valaha is kikerült a brit neo-rockabilly/psychobilly színtérről. Bár a rockabilly hagyományaihoz ők sem ragaszkodtak, a psycho zenekarokkal ellentétben náluk temető-fíling helyett bulihangulat van, amiről ska és surf betétek, egy szaxofon, extravagáns megjelenésük, és az őrült színpadi show gondoskodik. Szerencsénkre ezen a '83-as koncertfelvételen ereje teljében láthatjuk a zenekart, egy hatalmas hangulatú bulin, ahol végig megy a liszt-szórás, és a borotvahab-fújkálás, így már az első percekben úgy néz ki az egy szál alsóban nyomulú énekes, mint ha egy bukkake partyn ő került volna a kör közepére. Ezt látni, hallani kell, nagyon állat az egész. Ma persze már szolídabban nyomják a nemrég Bécsben velük játszó Yellow Spots tagok elmondása szerint, ami érthető is. A King Kurthoz leginkább hasonló zenekarok közül a francia Washington Dead Catst kell kiemelnem, akik márciusban egy kisebb turnét nyomnak majd le nálunk.

A '93-tól 2000-ig létezett Deathrow psychobilly fanzine 38 számát jelentette meg most könyv alakban a szerkesztő, Alan Wilson, aki a brit színtéren a Sharks gitárosaként és hangmérnökként is elismerést vívott ki magának. A Deathrow a Sharks hírleveléből fejlődött előbb a brit, majd a nemzetközi psychobilly színtér egyik legfontosabb kiadványává. Az interjúk és koncertbeszámolók mellett részletes zenekari történeteket (Demented Are Go, Frantic Flintstones, Restless, Frenzy stb.) is olvashatunk, és van pletykarovat is, elég jó sztorikkal. Megtudhatjuk például, hogy Sparky (DAG) fiatal korában kriptákat tört fel, hogy emberi maradványokkal dekorálja ki a lakóbuszát, továbbá:
- Hollandiában egyszer a színpadon szart egyet, amiért évekre ki lettek tiltva az országból. (Aztán amikor újra felléptek ott, mindenki nagyon csalódott volt, hogy nem szart egyet megint).
- Japánban feldugott a seggébe egy gumihalat, aztán belenyomta az egyik néző szájába, aki zavarában csak egy "Thank you"-t tudott elrebegni.
- Németországban kaptak az egyik koncerten egy guriga sajtot. Sparky lyukat fúrt bele, és ezt kúrta a turné alatt végig a busz hátuljában. Aztán az így megérlelt csemegét megették a haverjaival.
A másik fő mókamester Chuck (Frantic Flintstones) egy német turnén hitette el egyik zenészkollégájával, hogy az ottani vécékben azért egy peremen landol a szar, mert a német csatornarendszerbe nem kerülhet fekália, ezért a cuccost egy zacskóba kell rakni és a kukába dobni. Szegény áldozat a társaság nagy derültségére tényleg ki is hozta zacsiban a termést.
A fentiekhez hasonlók mellett persze más érdekességek is találhatók a gyűjteményben, például egy cikk a punkok és a teddy boyok közti '77-es londoni háborúról, illetve a Morrissey-rajongók is megismerhetik közelebbről Moz rockabilly hátterű zenészeit, Boz Boorert, Alain Whyte-ot, és Gary Dayt.

A Sharks a nyolcvanas évek elejének kedvelt psychós beütésű neo-rockabilly zenekara volt. Történetük első felvonásának a két vezéregyéniség összeveszése vetett véget '83-ban, ezután a bőgős Steve Whitehouse megcsinálta a Frenzyt, a gitáros-énekes Alan Wilson pedig hangmérnökként tevékenykedett. '93-ban Wilson újra összehozta a Sharkst (ekkor indította el a Deathrow fanzine-t is), ezúttal bőgőn a később Morrissey zenészeként elhíresült Gary Day közreműködésével. Ehhez a felálláshoz fűződik a most újra kiadott két lemez közül a '93-mas Recreational Killer. Ezen szerepel "Charlie" című slágerük aktuális változata, és egy instrumentális surf rock szám ("Surfcaster") is. Nem sokkal később Whitehouse visszatért a Sharks kötelékébe, sikerült végleg elásniuk a csatabárdot Wilsonnal. A '96-ban felvett Colour My Flesh album érdekessége, hogy Whitehouse elektromos nagybőgőn játszik rajta, mivel Japánban kapott egyet ajándékba az egyik hangszergyártó cégtől. Ezen a lemezen szerepel egy Specials feldolgozás is, méghozzá a kedvenc számom tőlük, a "Rat Race".

A nyolcvanas évek eleji angol neo-rockabilly színtér vezető zenekara az Amerikából átköltözött Stray Cats mellett a Polecats volt. '81-es bemutatkozó albumuk, amely karierjük tetőpontja is volt egyben, most megjelent CD-n is. A lemez már csak a "Red, Ready, Amber" című hatalmas instant sláger miatt is melegen ajánlott, de érdekességképpen van rajta egy David Bowie- ("John, I'm Only Dancing"), és egy T-Rex feldolgozás ("Jeepster") is. Ez utóbbit az magyarázza, hogy a később Morrissey zenészeként karriert csinált Boz Boorer nagy tisztelője Marc Bolan munkásságának is, a Deathrow egyik számában például eldicsekszik vele, hogy sikerült megszereznie a Mester Gibsonját.

Wearside című albumuk kapcsán már leírtam, amit erről a sunderlandi oi zenekarról tudni érdemes. A három földrészen (közelebbről: Kaliforniában, Spanyolországban, és Japánban) készült nem túl jó minőségű koncertfelvételeken azonban sajnos nem jön át a lemezen hallott masszív hangzás, és a színpadi jelenlét sem túl magával ragadó. (Igen, ezek is öreg csávók, és látszik is rajtuk.) Az énekest a hangja alapján egyébként nagyobb termetűnek képzeltem, a két gitáros úgy fest mellette a színpadon, mint ha a testőrei lennének. (Az viszont látszik rajta, hogy vagány gyerek lehetett fiatalon.)

A Newcastle környékéről származó Carpettes eredetileg '77 és '81 között működött. Zenéjüket powerpopnak nevezik, legközelebbi párhuzamnak a Vibrators, a Buzzcocks, és a korai Jam ugranak be, de volt pár reggae számuk is. Ez a válogatás az újra összeállt, és turnézó zenekar aktuális lemezének megjelenése előttre lett időzítve, és az érdeklődést olyan kijelentésekkel próbálják fokozni, mint hogy "ők találták fel a hangzást, amivel a Green Day befutott", meg hogy "épp olyan jók voltak, mint a Jam, csak nekik nem volt imidzsük". Namármost. Nem rossz ez a zenekar, van pár megjegyezhető számuk, de sehol sincsenek a '77-es évfolyam vezető zenekaraihoz képest. A Green Day tagjai pedig soha nem hallottak róluk, ebben biztos vagyok. De még közvetve sincs értelme a hatásukról beszélni, mert '77-ben rengeteg ilyen hangzású zenekar volt Angliában.

A minden '77-es brit punk színtér iránt érdeklődőnek bátran ajánlható könyve kapcsán elég sok szó esett már itt erről a jóemberről, az Eater énekes-gitárosáról, aki a zenekar feloszlása után a pszichedelikus zenék felé fordult (hippi lett, na) és bő egy évtizeden át sikertelenül próbálkozott a visszatéréssel. Most a könyv várható sikerén felbátorodva a kiadó bevállalta hősünk aktuális szerzeményeinek kiadását is, amire egyébként pusztán a zene alapján alighanem soha nem került volna sor. Teljesen jellegtelen, középszerű, felejthető számokat hallhatunk itt, amiken a punk múlt nem érződik, a pszichedélia viszont annál inkább.

Ha a Mad Sin Dwarves és Turbonegro feldolgozásokat játszik, az olyan nekem, mint amilyen kedvenc perverz ismerősömnek lenne, ha egy bajor tehenészlány puncijából tunkolhatná a pörköltszaftot: tömör gyönyör. Merthogy ez egy feldolgozáslemez, amin a világ (sokak szerint) legjobb psychobilly zenekara (aus Berlin) prezentálja kedvenc slágereit, a szükséges fazonigazítás elvégzésével. Az albumot egy poénnal indítják, megmutatják milyen lett volna az "I Shot the Sheriff", ha Bob Marley speedet nyom fű helyett, aztán jön a "Saturday Night" a Dwarvestól, majd a People Like You samplerről már ismert zseniális Turbonegro átiratuk ("Rock Against Ass"), aztán a Misfitstől a "London Dungeon", és így tovább. Az általam eddig nem ismert számok közül a Tall Boys (az ős-Meteors tag Nigel Lewis zenekara) "Ride This Torpedo"-ja jött be leginkább. Tessék ezt beszerezni, mert kurva jó.

Jobb későn, mint soha. Bő egy éve jutott el hozzám egy fehérvári srácon keresztül ennek a két Bonn környéki zenekarnak az anyaga. Mindegyik szeretne nálunk fellépni, és ehhez keresnek partnereket, úgyhogy mondanám is a paramétereket. A Tpunkterror engem a ZSK-ra emlékeztet, modernebb német nyelvű punk zene politikus szövegekkel. Ezen az albumon még nem teljeen kiforrott a dolog, de mire eljutottam ennek az ismertetőnek a megírásáig, megjelent az új lemezük, és erről is le lehet szedni számokat az oldalukon a Mucke menüpont alatt. A Black Soul Choir meg olyasmi zenét játszik, mint a Motörhead, innen le lehet tölteni a demo számait, és aki kapcsolatba akar lépni velük, az írjon ide: dieterbohnen-kukac-freenet-pont-de