A hirdetés szerzője kistermetű honfitársunk, Tommy Erdelyi (négyévesen került ki Amerikába a szüleivel '56-ban), a Ramones együttes menedzsere. A hangmérnöki karrierről álmodozó Tommy az általa működtetett próbahelyen akad össze a három másik Ramone-nal. A legelső felállásban még Joey (sz. Jeff Hyman 1951-2001) dobol, Dee Dee (sz. Douglas Colvin, 1952) énekel és basszusozik, Johnny (sz. John Cummings, 1951) pedig gitározik.

Hamar kiderül, hogy Joey jobb lesz énekesnek, így viszont dobost kell keresni. A meghallgatásra jelentkező Led Zeppelin-rajongók azonban nem értik, mire gondolnak a srácok, ezért egy alkalommal Tommy beül a dobok mögé, és megmutatja, hogy szerinte mit is kéne itt ütni. "Tényleg, miért nem dobolsz akkor te?" kérdezik erre a többiek. A gyakorlat teljes hiánya nem lehet akadály, Tommy a menedzselés mellett ezt is bevállalja, és a többiekhez hasonlóan felveszi a Ramone nevet. A zenekarnév a Németországban nevelkedett Dee Dee ötlete volt; gyermekkori kedvence, Paul McCartney hívta magát Paul Ramone-nak a Beatles kezdeti korszakában. A többiekhez hasonlóan Dee Dee is magának való, nehezen kezelhető srác volt, rendezetlen családi háttérrel, aki szabadidejében háborús relikviákat gyűjtögetett, amiket aztán különféle drogokért cserélt el. Queensbe költözve cserealap híján ragasztózással töltötte az időt; betépve képes volt órákon át hívogatni bizonyos telefonszámokat, amelyeknél a kicsengést valami idétlen csipogás jelezte, mivel ezt szórakoztatónak találta.

A katonai főiskoláról kihullott Johnnyval egy építkezésen akadt össze az 50. utca és a Broadway sarkán, ahol mindketten dolgoztak. ("Kiültünk reggelizni, bámultuk az arra járó csajokat, és elhatároztuk, csinálunk egy zenekart.") Johnnyt a baseball-mániája mellett olyan zenekarok tudták izgalomba hozni, mint a Stooges, a Rolling Stones vagy a Who. Amikor viszont néhány barátja egyszer elhívta az Amerikában turnézó Beatles egy koncertjére, Johnny egy zsák követ vitt be magával a bulira, és egész este kisebbfajta szikladarabokat hajigált a gombafejűek irányába. Kamaszkorában pedig neki is volt egy drogos korszaka, egyszer még egy gyógyszertárba is be akart törni, de a klasszikus Monthy Python jelenetet idézve tévedésből a szomszédos mosodába sikerült csak behatolnia.

Joey a két alapító tag közös ismerőse volt. Ekkortájt egy Sniper nevű glam rock zenekarban énekelt, rózsaszín halfiléző bakancsban és könyékig érő fekete bőrkesztyűben. Gyakran léptek fel a Mercer Arts Centerben, és a szintén legfőképp iskolakerüléssel és hallucinogén anyagok tesztelésével foglalkozó nyakigláb srác ebben a klubban találkozott a Dictators zenéjével, amely az összes későbbi Ramone közös kedvencének számító MC5, a Stooges és a New York Dolls után az utolsó állomást jelentette a punk rock kifejlődéséhez vezető úton.

1974 tavaszán tehát Tommyval kiegészülve a harcra kész Ramones szorgalmasan gyakorolni kezd. Hamar kiderül, hogy feldolgozásokat képtelenek eljátszani, ezért inkább kifejlesztik saját minimalista stílusukat. Johnny teljes barrés akkordokat penget, mindig lefelé, de olyan intenzitással, hogy a technika primitívségének dacára alighanem Eddie Van Halen sem tudná utána csinálni. Dee Dee végig az alaphangon marad, Tommy hozza a kettő-négyet, Joey pedig egy álmából felvert pszichopata hangján dünnyögi el a B kategóriás horror, sci-fi, és háborús filmekből, képregényekből és a mindezekkel keveredő saját élményekből táplálkozó szövegeket.

Az első számuk címe "I Don't Wanna Get Involved With You" volt, ezt követi az "I Don't Wanna Walk Around With You", az "I Don't Wanna Be Learned, I Don't Wanna Be Tamed", majd az "I Don't Wanna Go Down to the Basement." Az ötödik szám címében azonban végre pozitív állásfoglalással találkozhatunk: a "Now I Wanna Sniff Some Glue"-ról van szó, amely nem csak egyes skót konzervatív politikusokat sarkall két évvel később azonnali cselekvésre, de innen kapja a kezdőlökést Surci is a Magyar Taraj ragasztószívó rovatának beindításához.

Hamarosan összeáll a Ramones első, tizenhét perces műsora, amit a CB's-ben mutatnak be. Kristal így emlékszik vissza: "Húsz szám tizenhét perc alatt, egyikből rögtön a másikba, hihetetlen energiával és hangerővel... mintha kalapáccsal vertek volna fejbe. De mire szólt volna az ember, hogy 'elég, nem bírom tovább', már abba is hagyták." Mások szerint a végig a kétperces határ alatt maradó számok úgy szólaltak meg, mintha a srácok láncfűrésszel próbáltak volna utat vágni maguknak az őserdőben. De hát mit is várjunk ezektől a fiataloktól, akiknek a zenélés mellett egyik legkedvesebb szabadidős elfoglaltsága lomtalanításkor összeszedett, kiszuperált tévékészülékeket dobálni a háztetőről a gyanútlan járókelők orra elé? ("A képcső kibaszott nagyot tudott durranni, majd beszartak tőle az emberek.")

Kezdetben még előfordul, hogy Dee Dee klasszikus beordítós beszámolása után négyen négy különböző számot kezdenek el, időnként leállnak veszekedni, néha egyikük megsértődik és leviharzik a színpadról, de azért '74 augusztus közepétől az év végéig sikerül hetvennégy bulit lenyomniuk a CB's-ben, egyre gyarapodó közönség előtt. Az első alkalommal ugyan még csak a csapos és a kutyája van jelen a nézőtéren, de aztán lejön Andy Warhol és köre, utánuk az újságírók és az entellektüelek, végül pedig a kölykök is.

A Ramonest látva az emberek első reakciója általában a hisztérikus röhögés, vagy valami durvább káromkodás, a sokkot követően azonban egyre többen ismerik fel az általuk prezentált új stílus forradalmi jelentőségét. Persze nem véletlen, hogy a zene helyett először a mikrofonállványra fonódó imádkozó sáska, a hullasápadt, napfényre előrángatott mocsári lényre emlékeztető Joey köti le a nézők figyelmét, de a cséphadaró kezű Johnny is szolgál meglepetésekkel:

"Nézegettem a kék Mosrite gitárját, és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valami trükk folytán a gitár fehér előlapja lassan vörösbe megy át. Utána vettem észre, hogy Johnny pengetés közben elvágta az ujját, és a kispriccelő vér finom permetként vonta be a hangszer egész testét," emlékszik vissza Ira Robbins újságíró.

A hetvenes évek elejének dögunalmas progresszív rockzenéjén lefáradt újságírók közül egyre többen kezdenek lelkesedni a felturbózott rágógumi-rockot nyomató életre kelt képregényhősök iránt, és nem csak Amerikában. Az angol New Musical Express már '75 őszén a rockzene megmentőiként üdvözli az ekkor még lemezszerződéssel sem rendelkező Ramonest. Persze ami késik, nem múlik. Danny Fields, az MC5 és a Stooges menedzsere (és egyben bennfentes szerkesztő/riporter) is beindul a Ramonestől, és beajánlja őket Seymour Steinnél, a Sire nevű független kiadó főnökénél, aki hosszas hezitálás után végül '75 végén leszerződteti a zenekart.

1976 február 2-án a Ramones stúdióba vonul, hogy rögzítse első nagylemezét. Február 19-én készen vannak. ("A végén megkérdezték, hogy meg akarjuk-e hallgatni, mire azt mondtuk, hogy 'nem', és hazamentünk.") Tizennégy számot sikerül huszonnyolc percbe sűríteni a címében is a zenekar nevét viselő albumon, amely mindössze 6,400 dolláros költségvetéssel készül, szemben az ötvenezer dolláros átlaggal. Az első punk rock lemez 1976 április 23-án jelenik meg.

A lemez komoly sajtóvisszhangjának köszönhetően New Yorkon kívül is koncertezhetnek végre: előbb Boston, Toronto, Washington D.C. és Chicago kerülnek sorra, majd 1976 július 4-én átrepülnek Angliába, hogy a CB's ötvenfős közönsége után egy kétezer fős tömeg előtt játszhassanak a londoni Roundhouseban a Flamin' Groovies és a Stranglers társaságában. Ezen az estén, illetve az 5-én, a Dingwalls klubban tartott klubkoncerten, felbukkan a készülődő angol punkhullám összes jelentősebb zenekarának (Sex Pistols, Clash, Damned) teljes tagsága. Chrissie Hynde (Pretenders) szerint a Ramones volt az egyetlen kívülálló zenekar, akire valamennyien felnéztek. ("Sid Vicious éjjelente beszpídelve, Ramones lemezekből tanult basszusgitározni. ők voltak a kedvenc zenekara.")

Egy héttel a Roundhouse-beli koncert után beindul az angol punk első számú fanzine-je, a Sniffin' Glue, a Glasgow Evening Times pedig augusztusban már címlapsztorit közöl a Ramones által népszerűsített ragasztószívás okozta skóciai halálesetekről, mire James Dempsey, helyi konzervatív honatya azonnal a Ramones lemez betiltását kezdi követelni.

Erre ugyan nem kerül sor, de a '77 januárjában megjelenő második albumra (Ramones Leave Home) jogi problémák miatt nem kerülhet rá a "Carbona Not Glue" című dal, amelyben már a nevezett tisztítószert ajánlják hangulatmódosításra a ragasztó helyett, kiváltva ezzel a gyártó tiltakozását. Helyette ráteszik az amerikai változatra a "Sheena Is a Punk Rocker" című potenciális slágert, amit viszont a punk műfaj (a Sex Pistols botrányainak köszönhető) megbélyegzése miatt nem hajlandók játszani a rádiók. Maradnak támogatónak az újságok: az NME ezúttal a Pinhead című Ramones-himnuszra hívja fel a figyelmet, amelyben a zenekar a kor "morális-, politikai- és társadalomfilozófiájának esszenciáját sűríti össze a 'Gabba Gabba Hey' kifejezésben."

Áprilistól a CB's-ből ismert Talking Heads társaságában európai turnéra indulnak, melynek során az entellektüel társaság egyre inkább Johnny idegeire megy. ("Jerry, a billentyűsük állandóan olvasott a buszban, hozzá se lehetett szólni, Tina, a basszusgitáros csaj, meg morálisan elfogadhatatlannak tartotta, hogy nekünk roadjaink voltak és nem magunk cipeltük a cuccot, mint ők.") Tina viszont akkor borul ki igazán, amikor meghallja, hogy a négy Ramone azért akar minél hamarabb Párizsba érni, mert ott van McDonalds.

A francia fővárosban alkalmuk nyílik megnézni a Sex Pistolst is. Johnny amatőr társulatnak tartja őket, akik számukra nem lehetnek konkurencia. A Pistols kis teljesítményű erősítői különösen szánalomra késztetik, hiszen a Ramones akkora cuccal turnézott, hogy a marseillesi fellépés alkalmával nekik köszönhetően maradt áram nélkül órákon át Franciaország második legnagyobb városa. Itt megjegyezhetjük, hogy a konzervatív politikai beállítottságú Johnny nem véletlenül kapta a "Führer" becenevet: a turnék során vasszigorral fegyelmezi a zenekart, különösen a nehezen kezelhető Dee Deet, és kézben tartja a Ramones pénzügyeit is.

1977-ben már közel 150 fellépésük van, több, mint az első három évben összesen. (Ezt a tempót tartják a későbbiekben is, így jutnak el 1996 augusztus hatodikán a kétezer-kétszázhatvanharmadik, utolsó koncertig.) A kiadó elintézi, hogy játszhassanak nagyobb nevek, például a Kinks, a Black Sabbath, sőt a Toto előtt, de ezek a koncertek, érthető okokból, katasztrofálisan sülnek el. Maradnak tehát inkább a rokonlelkű zenekaroknál: Joan "I Love Rock'n'Roll" Jett csajbandája, a Runaways, vagy a nagy példakép Iggy sokkal jobb választásnak bizonyulnak.

Még 1977 novemberében megjelenik korai Ramones-trilógia harmadik klasszikus darabja, a Rocket To Russia. Minimalista, de pont így tökéletes rágógumi-punk, a megszokott minőségben. A ragasztó és a Carbona után itt két számban is ("I Wanna Be Well", "Teenage Lobotomy") a DDT nevű rovarirtó alternatív felhasználásának lehetőségét vetik fel; itt már nem lehet nem észrevenni az iróniát. Az egyetlen lényeges változás, ami a zenei spektrum jövőbeli tágulását vetíti előre, a Ramones történetének első gitárszólója a "Here Today, Gone Tomorrow"-ban, amivel alaposan meglepik a kritikusokat.

Az ezúttal is nagyon pozitív sajtóvisszhang, és a további intenzív koncertezés dacára a lemezeladások nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, és a fellépésekből sem folynak be jelentősebb összegek. Dee Dee így jellemzi visszatekintve a helyzetet: "Százhúsz dolcsit kerestem hetente, miközben a heroin-függésem napi száz dolláromba került." De nem csak Dee Dee elégedetlenkedik. A befektetett munkával szemben eltörpülő eredmények a turnézásba amúgy is belefáradt Tommyt '78 elején a zenekarból való kilépésre késztetik. Producerként viszont a későbbiekben többször együttműködik még a zenekarral, amellyel jó viszonya változatlan marad.

Tommy utódja Marky Ramone (sz. Marc Bell, 1956) lesz, aki addig Richard Hell Television utáni zenekarában, a Voidoidsban dobolt. Markynak három hete van megtanulni a számokat, mielőtt májusban a Ramones stúdióba vonul megkezdeni a negyedik album, a Road To Ruin felvételeit. Sikerül. Az új lemez pedig nem csak a dobosváltás miatt vízválasztó a zenekar életében. Hiába van ezen a legszebb Ramones tradíciókat követő "I Wanna Be Sedated", azzal a legendás egy hangból álló gitárszólóval, vagy a hardcore egyik alapzenekarának nevét adó "Bad Brain", a rajongókat ledöbbentik az olyan country beütésű balladák, mint a "Questioningly" vagy a "Don't Come Close". Hiába, az eddigi gyengécske lemezeladási mutatókon valahogy lendíteni kell, ezt célozzák meg a zenei spektrum szélesítésével. A kritika megosztott, egyesek a kezdeti lendület elvesztése miatt fanyalognak, mások viszont a megnyíló új távlatokon lelkendeznek és kíváncsian várják, mikor áll elő a Ramones a maga Bors őrmester albumával.

Hamarosan, csak előbb még kiadnak egy dupla koncertalbumot It's Alive címmel, majd szerepelnek Allan Arkush Rock'n'Roll High School című filmjében. Aztán jöjjön, amilyet még nem látott a világ: a kiadó javaslatára Ramones lemezt készít Phil Spectorral a Beatles és a Rolling Stones megalomániás producerével, aki kizárólag szimfonikus jellegű, monumentális megszólalásban tud gondolkodni. A visszavonultan élő maestro villájába invitálja a négy megszeppent Ramone-t, hosszasan várakoztatja őket, majd színpadiasan bevonul és megkérdi tőlük, hogy jó lemezt, vagy nagyszerű lemezt szeretnének-e inkább csinálni. Végül egyik sem jön össze, a zenekar viszont majdnem rámegy erre a kísérletre. Az egyre súlyosabb drogproblémákkal küzdő Dee Dee-vel az alkoholista és idegbeteg Spector annyira nem bír kijönni a felvételek során, hogy egy hevesebb vitájuk alkalmával fegyvert fog rá, mire Dee Dee fogja magát és otthagyja a francba az egészet. (Máig se tudja, ki játszott helyette a lemezen végül.) De a többiek is megszenvedik ezt a találkozást: Spectornak csak a keverés hat hónapig tart, egyszerűen nem bírja befejezni, őrületbe kergetve ezzel a villámgyors, mindenféle pöcsöléstől mentes stúdiózáshoz szokott zenekart.

Az 1980-ban megjelent End Of The Century, bár a korábbiaknál jobban fogy, kétszázezer dolláros költségvetéssel sem hozza meg az annyira áhított áttörést, hiába kerül be a Ronettes-feldolgozás "Baby, I Love You" a brit Top 10-be. Ahogy Johnny utólag levonja a tanulságot: "A Ramones bizonyos dolgokat jobban csinál, mint mások, és szerintem ezeknél kellett volna maradnunk. Ha elkezdünk olyan dolgokat csinálni, amiben mások jobbak, akkor azt azok fogják jobban csinálni... A punk és a pop kombinációjában mi vagyunk a legjobbak. A sima popzenében mások."

Úgy tűnik, ezzel az utolsó lehetőségük is elúszott. Miközben a Ramones továbbra sem kell a rádióknak, a volt CB's-beli bajtárs, a Blondie már listavezető slágerekkel rendelkezik, és az általuk inspirált Clash is leelőzi őket népszerűség tekintetében. A punk első nemzedékének leleményesebb képviselői meglovagolják az új hullámot, és eladják, ami még eladható a forradalmi kelléktárból. A Ramones pedig zsákutcába kerül: hiába próbálkoznak előbb tovább a rádióbarátabb vonalon a '81-es Pleasant Dreams, majd a '83-as Subterranean Jungle lemezekkel, majd a '84-es Too Tough To Die-on a régi idők húzósabb hangzásához való visszatéréssel, a break és a szintipop éveiben esélyük sincs a várva várt áttörésre.

Az alkoholproblémával küszködő Markytól '83-ban kénytelenek megválni. Az utód Richie Ramone (sz. Richie Reinhardt, 1957), aki a '86-os Animal Boy lemez legnagyobb slágerét a "Somebody Put Something In My Drink"-et jegyzi, de miután felesége bíztatására egyre anyagiasabbá válik, a '87-es Halfway To Sanity album után röpül is a zenekarból. Utódja immár józan életvitelű elődje, Marky lesz. A következő tagcserét a beszámíthatatlan basszer '89-es, Dee Dee King néven kiadott rap szólóalbuma vetíti előre.

Dee Dee még aktívan kiveszi a részét a soron következő stúdióalbum, a Brain Drain számainak írásában, így ő jegyzi a Stephen King regénye alapján készült Pet Sematary filmzenéjeként felhasznált azonos című slágert is, amelyet Howard Stern az év legjobb számának nevez. Aztán '89 júliusában kilép. A számírásban külső munkatársként továbbra is besegít, de a zenekarban helyét a tengerészgyalogságtól frissen kilépett C.J. Ramone (sz. Christopher Joseph Ward, 1965) veszi át. Amikor '74-ben Johnny feladta a munkáját a zenélésért, úgy tervezte, hogy csinálnak egy lemezt, aztán visszamegy majd az építkezésre dolgozni. Erre nem volt szükség, viszont mivel a visszavonuláshoz szükséges anyagi biztonságot jelentő lemezeladási mutatókat az első tizenöt év alatt nem sikerült megközelíteni, a Ramones a kilencvenes évek első felében tovább próbálkozik. Helyzetüket találóan jellemzi a Trouser Press magazin "Mit csinálnának a rocksztárok, ha nem zenélhetnének?" című felmérése, ahol a politikus Joe Strummer és a gyermekpszichológus Johnny Rotten mellett a Ramone-ok mint potenciális munkanélküliek szerepelnek.

Miután a '92-es Mondo Bizarro és a '94-es, régi kedvencek Ramones-átiratát tartalmazó Acid Eaters is leveri a lécet, úgy tűnik húszéves fennállásukra kapnak még egy esélyt. Bekövetkezik ugyanis a punkzene veszélytelenebb változatának régóta esedékes kereskedelmi áttörése: a Green Day és az Offspring bekerül a kereskedelmi rádiók és tévék műsorába és lemezek millióit adja el. Ebből a Ramones is ki szeretné venni a részét, és kihoz egy búcsúlemezt Adios Amigos címmel, amit egy nagyszabású búcsúturné is követ, miközben érdeklődve figyelik a lemezeladások alakulását. Ezek azonban a visszavonulás mellett szólnak, így '96 augusztusában végleg lehúzzák a rolót.

Happy End nincs, és az epilógus sem túl szívderítő. A súlyosan leamortizálódott Dee Dee 2002 júniusában meghal heroin-túladagolásban, és a sors kegyetlen fintora folytán az egészségének megőrzésére mindvégig gondosan ügyelő Johnny is csak két évvel éli túl önpusztító panktestvérét: 2004 szeptemberében elviszi a rák.