Operation Ivy. Ha a Rancidről beszélünk, mindig szóba kerül az Operation Ivy, ami egyfajta előképe volt a Rancidnek, már ami a ska vonalat illeti, na és persze a Rancid fele, Matt Freeman és Tim "Lint" Armstrong is tagja volt a '87 márciusában alakított zenekarnak. Dobosnak bevettek egy Dave Mello nevű srácot, akit állítólag Matt tanítgatott dobolni, az énekes pedig Jesse Michaels lett. Az Op Ivy zenéjében azonban sokkal inkább említésre méltó a virtuóz basszusgitár játék, már ha lehet ilyet mondani egy punk zenekar esetében.

A zenekar rövidesen a berkeley-i Gilman street 924 alatt üzemelő klub egyik sztárjává növi ki magát, köszönhetően talán a rengeteg koncertnek, az akkoriban egyedinek mondható ska-punk stílusnak, vagy talán az összamerikai punkfanzin a MaximumRockNRoll által még '87-ben kiadott, Turn It Around válogatáslemeznek, amelyen több más Gilman street-beli zenekar (Crimpshrine, Isocracy, Corrupted Morals stb.) mellett az Op Ivy is szerepelt. '88 januárjában megjelenik Hectic című EP-jük Lawrence Livermore frissen gründolt Lookout! kiadójánál, majd '89 májusában egy teljes albumuk Energy! címmel, és rögtön fel is oszlik a zenekar. Furcsa módon Tim a túlzott popularitást jelöli meg okként. Állítólag az utolsó fellépésükön több mint hatszázan voltak.

Az ezt követő kb. másfél évben Tim az Üdvhadsereg hajléktalan szállójáig issza magát, és ha nincs mellette Matt a gyerekkori pajtás, akkor talán most nem körmölném ezt a cikket. De ott volt, ahol kellett és talán terápiás célzattal, '91-ben összehoznak egy Downfall nevű zenekart. Majd még ez év novemberében, Brett Reed dobossal, akit a már bevált séma szerint Matt tanít dobolni, megalakítják a Rancidet. '92-ben a már fentebb említett Lookout! Recordsnál jelenik egy kislemezük (I'm Not the Only One). A következő évben az ekkor még kis kiadó Epitaph vállalkozik arra, hogy a zenekar nevét viselő debütáló Rancid lemezt kihozza. A borító fényképén három jókedvű punk srác vigyorog egy Gilman street utcatábla alatt, a lemezen viszont nyoma sincs a jópofáskodásnak, slágerességnek vagy skának. Egyetlen lassú szám van a lemezen, a többi szélvészgyors pogo punk, basszuskiállásokkal, tökéletes. (A tuti slágerek szerintem az "Another Night", és a "Rejected".)

Még a felvételek előtt másodgitárost keresnek és találnak is majdnem Billie Joe Armstrong személyében, aki egy D.O.A-vel közös koncerten fel is lép a srácokkal, de aztán mégis valami Green Dayt választ (illetve folytat) helyettük. Így aztán beveszik a zenekarba a dán származású ex-UK Subs gitáros Lars Frederiksent (állítólag azért repült a Subsból, mert rosszindulatú megjegyzéseket tett Charlie Harper visszeres lábaira, más források drogproblémákat említenek), aki ez idő tájt egy Slip nevű zenekarral próbálkozik, kevés sikerrel. De csak a lemez megjelenése után csatlakozik hivatalosan a Rancidhez, mondván, ha a lemezen szereplő számok megírásában nem vett részt, miért szerepeljen a neve a borítón?

'93-ban újabb maxi Radio címmel, melyben társszerzőként működik közre Billie Joe. '94-ben jön az új lemez, a Let's Go, amely egyenes folytatása a bemutatkozó lemeznek, ami a stílust illeti, talán itt még több a virga a basszuson. Ebben az időszakban "csinálja" meg a szerencséjét az Epitaph, köszönhetően az Offspringnek, de a Rancid sem panaszkodhat, Madonna ráérez valamire, és lejárt szavatosságú fehérneműs fotójával próbálja a zenekart Maverick nevű kiadójához csábítani, de a srácok ellenállnak ennek. Így a következő évben ismét az Epitaph jelenteti meg a soros Rancid lemezt, az And Out Come the Wolves-t. Ami tény, az előzőekhez képest jelentősen lassult a tempó és előkerültek az Operation Ivy óta hanyagolt ska témák. Bárkinek is mutattam a lemezt annak idején, mindenki padlót fogott, hogy milyen jó kis ska zenekar (ha-ha). Na ja, '95-ben még nem termett minden bokorban minimum két ska zenekar, mint manapság. De szerintem nem a skák a legjobbak a lemezen, nem is a videós "Ruby Soho", hanem pl. a "The Wars End", vagy az Op Ivynek emléket állító "Journey to the End of the East Bay". Ez a lemez végre meghozza a széles körű ismertséget. A Clash-utánérzéseket emlegető felvetésekre Tim azt mondta: "ez nevetséges, a Clash nem játszott olyan gyors nótákat mint a Maxwell Murder, vagy olyat mint a Time Bomb."

Az ortodox rajongók állítólag már itt megorroltak egy kissé a felpuhult hangvétel miatt, pedig az igazi mélyütés még hátra volt számukra. A '98-as Life Won't Wait egyenesen a rádióknak készült, olyan jólfésült és néha olyan slágeres. A lemez felvételei San Franciscótól egészen Jamaicáig készültek. A közreműködők listája is elég impozáns, Roger Miret, Marky Ramone, Billie Joe, és még sokan mások, rengeteg hangszeren. A punk mellett jó pár más stílus is megjelenik a lemezen, pl. rockabilly, igazi csattogós bőgővel "Lady Liberty", reggae ("Wrongful Suspicion", "Life Won't Wait"), ska ("Hooligans", "Corazon de Oro"), rap ("Crane Fist"). Szóval van itt minden, csak punk egy kicsit kevés.

De ami hiányzott itt, az megvan ott, egészen pontosan a 2000-ben megjelent Rancid 2000 című lemezen. Itt már nyoma sincs ska-nak, reggae-nek, tam-tam dobnak, a számok szerencsésen ötvözik a '93-'94-es éra pogo punkját néha kifejezetten slágeres megoldásokkal. Ez annyit jelent, hogy van a lemezen két lassabb szám ("Radio Havana", "Let me go"), a többi gyors illetve gyorsabb. Némelyik nóta tempója és teliszájú rikoltozása már-már az isteni Rattus-t idézi (ez csak poén, a finnek nyomába senki nem érhet). Ezt a lemezt már Tim kiadója, a Hellcat adja ki, amely a leáldozóban levő melodycore helyét egy időre átvevő streetpunk-revival zászlóshajója lesz; kiadványai többnyire fekete-fehér DIY stílusú borítóval jelennek meg, a nyers hangzásról pedig olyan zenekarok gondoskodnak mint a Dropkick Murphys, a Leftöver Crack, az F-Minus, vagy a Distillers, amelyben Tim Ausztráliában összeszedett kis felesége, Brody énekel és penget.

Ezután a zenekar aktívabb tagjai mindenféle más zenekarokban múlatják az időt. 2001-ben Lars jelentet meg Lars Frederiksen and the Bastards nevű projektjével egy lemezt. A társulás névadóján kívül még különféle bastardok szerepelnek itt, úgy mint Unknown Bastard, ének, Scott Abels Bastard dob, Big Jay Bastard basszus. Jó közepes punkzene, ami kb, annyit jelent, hogy van a lemezen két jó szám ("Army of Zombies", "Vietnam").

Tim "projektjéről" a Transplants-ról a legutóbbi Tarajban írtunk már. A rajongói kemény mag fanyalogva fogadta ezt a hip-hopos próbálkozást, de az igazi felhördülést az váltotta ki, hogy a lemez egyik számát eladták egy sampon-reklám zenéjének. Ezek után jött a hír, hogy az új Rancid lemez, az Indestructible, a Warnernél jön ki, majd a helyesbítés, hogy a Warner támogatásával ugyan, de a Hellcatnél. Akárhogy is, ez bizony nehezen egyeztethető össze a Rancid "true punk" imidzsével. A dolog érdekessége, hogy nem sokkal ezelőtt a Distillers is a Warnerhez szerződött, a tarajos menyecske, Brody, pedig dobta Timet a Queens of the Stone Age énekese miatt. (A kis karrierista.)

Masu

www.rancidrancid.com