A Sublime azon kevés bandák közé tartozik, akik szenzációsan ötvözték a dance-hall és rock steady reggae ritmusokat a punk elementáris agressziójával, létrehozva egy olyan lehengerlő koktélt, melynek receptjét azóta sem fejtette meg senki. Természetesen igaztalanok és elfogultak lennénk, ha megfeledkeznénk arról, hogy nem a Sublime volt az első, aki próbálkozott hasonló dologgal, hiszen megtette ezt előttük a Clash, majd utánuk a Rancid is. Olyan közel kerülni a megoldáshoz, mint a Sublime, azonban egyiknek sem sikerült.

A Sublime indulása 1986-ra tehető, amikor Eric Wilson (basszus) és Bud Gaugh (dob) már javában csörömpöltek a Juice Bros. nevű sulizenekarban, miközben Brad Nowell, a legendás trió énekese a Long Beach-i punk szintér egyáltalában nem meghatározó bandájában, a Second Sightban húzta az igát. Egy nem túl sikeres közös koncert után talált egymásra a három srác, hogy néhány hét múlva együtt dzsemmeljenek angol old-school punk és ska nótákra. Érettségi után Nowell elhúzott Long Beachről, hogy az UCLA-n pénzügyi szakon folytassa tovább tanulmányait, de mire az első két szemeszter végére ért, már úgy be volt sózva a segge, hogy meg se állt a "kietlen" Long Beachig, hogy a Sublime-ot igazi teljes idős bandává avathassák, és ezt az első otthoni demó rögzítésével ünnepelhessék.

1989-re már készen álltak, hogy a saját költségen felvett Jah Won't Pay The Bills címre keresztelt anyagukat hátsó udvarokban (az a jó öreg kaliforniai nyomor...) és kisebb klubokban népszerűsítsék. A Jah Won't Pay The Bills elég hamar ismertté tette őket - persze csak kerületi szinten -, de a srácok nagyra törő terveinek legfobb akadályát a krónikus kiadói hiány jellemezte. Ekkor jött Miguel Happoldt, aki történetünkben teljesen érdektelen figura lenne, ha nem látta volna a srácok egyik Long Beach-i koncertjét a "lepukkant" Campus Pub nevű lebujban. Happoldtra nagy hatást tett s Sublime, így célul tűzte ki, hogy megörökítse az elhangzott felvételeket, meg mittudomén... Lecipelte a szívástól kissé elnehezült srácokat egy rendes stúdióba, hogy a már ismert Jah Won't Pay The Bills anyagát minőségben is rögzíthessék. Ez a kiadvány - amelyet már nem sok követhetett - volt a Skunk Records első műve, melyet a fiúk hoztak létre a saját anyagaik kiadásának céljából, de menjünk csak szépen sorjában!

1991-ben a Brad faterjától lenyúlt 1000 dollárból vették fel és adták ki - természetesen már Skunk Records néven - a 40 Oz. To Freedom című albumot. A record gombot és a hangpotikat itt is Happoldt nyomkodta és csavargatta, aki ekkorra már a banda nem hivatalos negyedik tagjának számított. 1000 darabot nyomtak ki, de mielőtt még örömükben tekerhettek volna egy izmosabb spanglit, az összes lemez gazdára talált. Akkora nyomás nehezedett a lemezboltosokra, hogy inkább pénzt kölcsönöztek a Skunk Recordsnak - azaz a négy semmirekellő pot smokernek - a folyamatos utánpótlás biztosításának érdekében. Ez olyannyira jól sikerült, hogy két év alatt marketing támogatás nélkül 30,000 példány talált gazdára a 40 Oz. To Freedom lemezbol, ami persze rögtön aktivitásra késztette a pénzért az anyjukat is megbecstelenítő kiadókat.

Elsőként az Epitaph és az Atlantic ocsúdott, és minden tétovázás nélkül nyomta a lóvét, hogy készítsenek új demókat, na és persze az o logójuk alá biggyesszenek valami aláírásféleséget a következo lemez esedékessége okán. A srácok persze rögtön a híres sensi bankba, illetve egyéb drogokba "fektették" a pénz egy jó részét, majd a maradékból összehoztak valamit, ami persze nem volt olyan populáris, mint a 40 Oz., így a kiadók vastag filccel húzták ki őket a "kibol csináljunk sztárt az elkövetkezendő három évre" című listájukról. A Sublime azonban szart egy nagyot a fejükre, és Robbin' The Hood néven hozták ki a valóban kissé "furcsa" felvételeket.

Ezek után gyakorlatilag nem nagyon történt semmi, mivel Brad és Bud elég merészen belenyúltak a heroinba, ami egyrészről csúnya dolog, másrészről eléggé el tud szarni néhány dolgot, de leginkább mindent. Eric - akit csak hozzájuk mérten lehetett tisztának nevezni - mesélte, hogy Brad olyan pofátlanul művelte az önpusztítás e formáját, hogy képes volt magát bármilyen szituációban belőni. Élő rádióadás, utcán sétálás egyre ment, csak botrány legyen, ez volt a fontos. Elég szarul mentek a dolgok, és miután Bud is úgy gondolta, talán elég fiatal még a halálhoz, leállt a hernyóról, és Erickel együtt megpróbálták az ekkorra már elég lerongyolódott Bradet visszahozni a Sublime-nak. Ez többé-kevésbé sikerült is, de Buddal ellentétben Brad nem hagyott fel az alkalmankénti vénabombákkal.

Nowell elkeserítő állapotának ellenére a Sublime rajongói tábora egyre nőtt, elsősorban elsöprő erejű koncertjeiknek köszönhetően. 1993-ban Happoldt egyik haverja belépett a Gasoline Alley kiadóhoz, ami az MCA egyik labelje volt abban az időben, és meggyőzte az egyik fiatal A&R srácot, ugyan húzzon már el egy Sublime koncertre, és ha már ott van, ne a büfében hajszolja a csajokat. John Phillips, mivel így hívják a már említett nőcsábászt, a mai napig így beszél a bandáról: "Ez volt a legeredetibb zene, amit valaha is hallottam! Azon gondolkodtam: miért nem hallott még róluk senki? Hihetetlen energiatömeg áradt színpadról a közönség felé, az egész Sublime önkívületben játszott, és mindennek a közepén állt Brad és a hangja." Ettől a ponttól kezdve Phillips elhatározta, hogy minden áron összehozza a Sublime-ot az MCA-vel, de ahogy saját maga fogalmazott: "Ez nem volt igazán a legegyszerűbb dolog Hollywoodban. Az öltönyösök sehogy sem értették az egészet, nem tudták, vagy nem akarták felismerni, hogy a zene új korszakának mérföldkövét ajánlom nekik."

Mindezt tetézte, hogy bizony a banda sem volt egy karrierista gyülekezet. Miután az MCA főnöke - John folyamatos zaklatását megunva - beadta a derekát, elérkezettnek látszott az idő egy személyes megbeszélés összehozására. A nagyfőnök valami halaszthatatlan dolog miatt nem jött el, ezért a találkozó meghiúsult. Mondanom sem kell, ez eléggé felbaszta a Sublime-os fiúkat, így bosszúból teleragasztották az MCA elnökének vadiúj BMW-jét Sublime matricákkal, úgyhogy nem látszott az autó eredeti színe. Ez a kis affér hat hónapra jegelte a szerződéskötést, de a végén csak összejött a dolog, bár - mint mindig - a banda húzta a rövidebbet. John Phillips is beismerte, hogy sem ő, sem a fiúk - finoman szólva - nem voltak felkészülve, még egy kamarátlan zugügyvédet sem hoztak magukkal az aláírásra. Mentségéül hozzátette, ezzel akkoriban nem volt tisztában, a Sublime volt az első zenekar, akit leszerződtetett. John nemsokára ki is lépett az MCA- től, hogy ezentúl (talán vezeklésképpen) a Sublime menedzsere lehessen.

1995. elején aztán sikerült betörniük az első vonalba, miután egy Los Angeles-i rádióállomás valami oknál fogva rábukott egy számukra, nevezetesen a Date Rape-re. Ez a kis dalocska egy seggfej története, aki miután leitta magát, megerőszakolja a randira ivott csajt. A történet vége mégsem szomorú: a csávót a börtönben jól seggbe basszák. Na, a számról dióhéjban elég is ennyi. Az elkövetkezo négy hónapban a Date Rape lett az állomás legkeresettebb dala. A csordogáló bevételeknek köszönhetően Bradet elvonóra küldte az MCA, persze nem karitatív ösztönöktől vezérelve. A Sublime szekere ugyanis meglódulni látszott, így a kiadó joggal aggódott a pénzesmalac állapota miatt. Brad egy időre helyrejött, de a folyamatos turné, illetve a számlájához biztosított szabad hozzáférés nem sok jóval kecsegtetett. Pár hónap múlva megint szúrta magát. Még szép...

Ebben az időszakban rögzítették az új anyagot, miközben énekes-barátunk teljesen elvesztette az eszét. Falta a hernyót, egy hónap alatt 4000 dollárt költött kábszerre (ez mai árfolyamon kábé 1,000,000 Ft). Csoda, hogy mindezek mellett, vagy éppen ennek ellenére sikerült befejezni a munkát, létrehozva a Sublime egyik legjobb lemezét, melyet egyszerűen csak saját magukról neveztek el.

Az elkövetkező két hónap volt talán a zenekar életének legboldogabb időszaka, Brad leállt, nagyon úgy tűnt, megjött az esze, elvette gyerekkori szerelmét, fogadalmak, ígéretek, satöbbi. Egy hernyósnál azonban nem így mennek a dolgok. A sikeres turné állomásain Brad nem tudott aludni. Egy éjszaka szeretett dalmatájával (aki egyébként a Sublime egyik védjegye is lett) lement sétálni a tengerpartra. Kéthónapos leállás után úgy döntött, elűzi az álmatlanságát egy kis adag hernyóval és váliummal. Félt ugyan attól, hogy fiatal felesége elhagyja, ha újra visszaáll, de a tipikus drogos logika alapján úgy döntött, félelmét egy újabb adaggal söpri el. Visszament a motelszobába, amit Buddal osztott meg, és ahelyett, hogy lehúzta volna a régről megmaradt adagot a budin, belőtte magának. Két óra múlva, amikor a dobos felébredt, Brad már nem élt.

Három hónappal Brad Nowell halála után az MCA piacra dobta a Sublime című albumot, ami egybol a Billboard lista 62. helyén landolt, majd bekerülvén az elso ötvenbe, 20 hétig nem mozdult onnan. A mai napig 2 500 000 példányt adtak el a lemezbol. Az 1000 dollárból rögzített és kiadott 40 Oz. To Freedomból eddig 500 000 példány talált gazdára, és legalább ennyinél tart a kiadói kölcsönből összetákolt Robbin' The Hood is. Eric és Bud tovább folytatja. Összehoztak egy kilenc tagból álló zenekart Long Beach Dub Allstars néven. Két lemeznél tartanak eddig, 2000-ben a Vans Warped Touron utazták körbe Amerikát.

Végezetül a tanulság: Ne nyomd a hernyót, mert menthetetlenül underground legenda leszel, és abba eddig még mindenki belehalt! De tényleg.

TPeti

Sublime oldal