Nagyon belelkesedtem, amikor meghallottam, hogy újra aktív a Toy Dolls, és máris egy új lemezen dolgoztok. Az eltelt három évből hét hónapot Japánban töltöttél, aztán előbb a Dickies, majd az Adicts basszusgitárosaként turnéztál mindenfele. Ezek az élmények hatással lesznek-e az új albumra, és lesz-e valami eltérés a megszokott hangzástól?
Örülök, hogy lelkes vagy. Kicsit tartunk tőle, hogy már elfelejtettek minket az emberek. Természetesen a tokiói és a más zenekaros élmények is inspiráltak, de ezzel a hanggal nehéz lenne valami egészen mással előállni. Másrészt, amíg nem vettük fel, még nem tudhatom, miben lesz ez más. De Toy Dollsos hangzása lesz, ez tuti.
Az Anniversary Anthems 2000-ben jelent meg, az új album pedig 2004 tavaszára várható, ami a 25. évfordulótok lesz. Valóban ez lesz az utolsó lemezetek, ahogy a címe sugallja?
Hú, tényleg? Huszonöt év… Erre nem is gondoltam. A lemez címe Our Last Album(?) lesz, és az a kérdőjel a végén azt jelenti, hogy ha jól működik ez a felállás, jól érezzük magunkat, és az emberek is kíváncsiak ránk, akkor azért lesznek még lemezeink.
A basszusgitárosokat igen sűrűn váltogatjátok. Bemutatnád a legújabbat?
Reb a német Batesben gitározott korábban, évek óta ismerjük, remek srác. Reméljük, ő lesz az eddigi legjobb basszerosunk. (A turnén már Tom basszusozott a Goober Patrolból. - a szerk.)
Miközben a Toy Dolls egy vidám, bulizós zenekar, a szövegek gyakran kilátástalan helyzetű, magányos emberekről szólnak, mint Harry Cross, akinek meghalt a felesége, Carol Dodds, akit terhesen otthagyott a barátja, vagy Dougy Giro, a hajléktalan. Nem abszurd érzés, amikor egy koncerten több ezren buliznak veled együtténekelve a refrént, miközben a szöveg hőse már vagy felakasztotta magát bánatában, vagy éppen ezt fontolgatja?
Hát, ebben van valami. Azért vidám dolgokról könnyebben írok szövegeket, de általában a legjobbak akkor születnek, ha egy bizonyos esemény, vagy személy komoly érzelmeket vált ki belőlem.
Gyakran nevezel meg olyan helyeket is, amelyek látogatásától eltanácsolod a közönséged, például a veszélyes Fosters Clubot a "Fisticuffs In Frederick Street"-ben, a szutykos Hotel Quentint, vagy Peter Practice méregdrága próbahelyét. Ezek valódi nevek? A tulajdonosok nem reklamáltak emiatt?
Az esetek 99 százalékában a valódi neveket használom, mert ez jobb érzés. Viszont valóban, kerültünk már emiatt bajba, mert az érintettek rossz néven vették.
A "She Goes To Finos"-ban azért panaszkodtál, mert nem engedtek be ebbe a bárba. Ennek mi volt az oka? Most már bemehetsz?
A Finos egy klub, és abban az időben a tüskés punk frizurám miatt nem voltam kívánatos ezen a helyen. Most meg már nem is akarok menni. Lehet, hogy még mindig nem engednének be, de különben is, ki akar diszkózenét hallgatni?
Charlie Harperhez hasonlóan te is összejöttél egy japán csajjal, ezért költöztél egy időre Tokióba. Ez valamelyik tagja volt annak a csajpunk zenekarnak, amelyiknek a lemezénél producerkedtél? Japánban milyen kulturális különbségekkel szembesültél?
Nemrég találkoztam Charlie-val és a japán csajával, aki egész jól néz ki. Valóban a csajpunk zenekar egyik tagja miatt mentem Japánba, de ez nem működött, viszont összejöttem valaki mással, szóval happy end lett a vége. A japánok érzékenyebbek, tisztábbak, és jobban megbíznak egymásban. Üzletet kötni velük viszont nem egyszerű, mert a legkisebb döntést is csak hetek alatt képesek meghozni, viszont ha egyszer döntöttek, akkor ahhoz tartják is magukat. Sok különbség van még, de a médiából érkező európai és amerikai hatások miatt a fiatalabb generációk egyre liberálisabb gondolkodásúak. Japán egy különleges hely, különleges emberekkel, és a kajájuk rohadt jó!
Japánban találkoztál a Dickiesszel, akik meghívtak a zenekarba basszusgitározni. Neked, a legendásan technikás gitárosnak nem volt ez olyan, mintha lefokoztak volna? És megértették egyáltalán az amerikai kollégák az akcentusodat?
Lefokozás? Ez meg sem fordult a fejemben, de azért köszi a dicséretet. A basszusgitár csak egy másik hangszer, se nem jobb, se nem rosszabb. A Dickies az egyik kedvenc zenekarom, Leonard a legjobb punk rock énekes, Stan Lee és Little Dave pedig mindketten remek gitárosok, megtiszteltetésnek vettem, hogy felkértek. Eleinte valóban voltak kommunikációs problémáink, de néhány hét közös turnézás után már megértettük egymást.
A Dickies után az Adictst segítetted ki basszusgitárosként. Ezt is élvezted annyira, mint a Dickiest?
Nem lehet a kettőt összehasonlítani. Az Adictsben csak egy amerikai turné erejéig szerepeltem. Hozzájuk nem kerültem annyira közel emberileg, de ezt is élveztem.
A newcastle-i HAGL fanzine legutóbbi számában van egy Oi Polloi interjú, amiben megemlítenek egy bizonyos Gordon Jacket. Őt a nyolcvanas években lelkes edinburghi fanzine-készítő tinédzserként tartották számon, aki a környékbeli zenekarokat úgy támogatta, hogy filmeket küldött nekik zenekari fotók készítéséhez, majd a képeket elő is hívatta nekik. Sok zenekarral levelezett, de személyesen senki sem ismerte. Később kiderült, hogy Gordon valójában egy hatvanon felüli perverz kéjenc volt, aki bőrdzsekiben feszítő punk srácok fotóira tudott a legjobban elélvezni. Benneteket nem keresett meg annak idején?
Huh. Nem hiszem, legalábbis nem emlékszem. Azért elszomorító, hogy ilyen emberek vannak.
Amikor '97-ben a Sziget fesztiválon beszélgettem veled, azt mondtad, hibás lépésnek tartod, hogy annak idején szerepeltetek a Strength Thru Oi! válogatáson. Nem bosszant, hogy ezt most ismét kiadták, ugyanúgy, a náci seggfejjel a borítón?
Szégyen, hogy bármilyen formában is kapcsolatba hozhatnak minket egy nácival. Elutasítunk mindenféle politikai szélsőséget.
Egyáltalán oi zenekarnak tartod a Toy Dollst? Szerintem sokkal több közös vonást találnék a Dickies és köztetek, mint ha mondjuk a Businesszel hasonlítanálak benneteket össze.
Mi csak Toy Dolls zenének hívjuk a zenénket. A Dickiesre valóban jobban hasonlítunk, mint bárki másra. De a Businesst is kedvelem, jó srácok. Épp a múlt héten beszéltem telefonon Mickey Fitzzel.
Az eddigi utolsó fellépésetek 1999-ben volt. Emlékszel még egyáltalán a régi számokra?
A turné 2004 októberében indul, addig még fel kell venni a lemezt, és kábé egymillió próbára lesz szükség. Azért teljesen nem felejtettük el a régi számokat, hiszen nagyon sokat játszottuk őket.
Az eddigi három magyarországi fellépésetek közül melyik volt a legemlékezetesebb? És jöttök megint jövőre?
Mindegyiket különlegessé teszi valami. Leginkább az elsőre emlékszem, mert órákat kellett várnunk a határon, de megérte. Remélem megint eljutunk hozzátok, még a tervezés fázisában van az új turné.
Meglepve olvastam egy interjúban, hogy nem szereted a Bare Faced Cheek lemezt, pedig nekem ez az egyik kedvencem. Mi a gond vele? Szerintem a Fat Bobs Feet sokkal gyengébb!
Hát, a Fat Bobs Feet se valami jó. A Bare Faced Cheeken gyengék a számok, és a hangzás sem az igazi.
Akkor melyik a három legjobb Toy Dolls album?
Az első az Absurd Ditties, a második a Dig That Groove Baby, a harmadik pedig az Anniversary Anthems.

(A Toy Dolls végül 2004 októberében és a 2005-ös Szigeten is fellépett nálunk.)

www.thetoydolls.com