Youth Brigade
A három Stern fivér, Shawn, Mark és Adam által 1980 nyarán Los Angelesben megalakított Youth Brigade az egyik legidealistább amerikai punk zenekar. A fiatalságot a változás erejeként megjelenítő üzenetüket a hétéves szünetet követő '92-es újjáalakulásuk óta ugyanazzal a lendülettel hirdetik, '82 óta működő kiadójuk, a BYO (Better Youth Organization) Records pedig olyan zenekarok lemezeit adta ki, mint a 7 Seconds, az SNFU, vagy az újabbak közül az Unseen, a Forgotten, és a Pistol Grip. Shawn Sternnel houstoni emberünk, David Ensminger beszélgetett.
Egy idézet tőled: "Azért szerveztük meg a színteret, hogy ne zsákmányoljanak ki minket azok, akiknek szart se jelent ez a zene, ami persze vicces, mert a punk rockból soha senki nem fog meggazdagodni." Mikor jöttél rá, hogy mégis csak meg lehet gazdagodni a punk rockból?
A kilencvenes évek elején, amikor újból összeálltunk, már láttam, hogy ez be fog következni. Jött a Nirvana, és megnyitotta az ajtót a Green Day és az Offspring sikere előtt. Ezek milliószámra adták el a lemezeiket, és ebből már szépen meg lehet élni. De nem a pénz miatt döntöttünk a folytatás mellett. Sokan szerették volna, ha folytatjuk, és volt hozzá kedvünk.
Az újjáalakulás előtt a testvéreid a Royal Crown Revue swing zenekarban játszottak, te pedig a dallamos punkot játszó That's It-ben. Jól emlékszem, hogy épp mindkét zenekar Európában turnézott, amikor Hamburgban összeakadtatok?
Ők egy jazz klubban léptek föl azon az estén, mi meg egy foglalt házban. Velük volt egy srác a Smarties zenekarból, aki nagy Youth Brigade rajongó volt, és felhívtak a koncert után egy bárból, hogy menjek oda találkozni velük. Lementem, iszogattunk, és egyszer csak rákérdeztek, hogy lenne-e kedvem folytatni. Azt mondtam, ha nekiállunk új számokat írni, és menni fog, akkor persze.
Vonakodtál?
Abban az értelemben igen, hogy nem szerettem volna, ha a pénzről szólna ez az újbóli összeállás. Persze '92-ben még nem is volt olyan népszerű a punk rock, bár a Fugazi és a Bad Religion már 1987/88-tól azon voltak, hogy újra felépítsék a színteret.
A That's It miatt nem fájt a szíved?
A testvéreimnek még egy darabig a Royal Crown Revue maradt a fő zenekara, de a That's Itből sorra kiléptek a tagok. A legrosszabb Tommy Stupid volt, a dobos. Az amerikai turnénk előtt egy héttel összejött valami részeg csajjal az egyik koncertünkön, ezért bárhol is szálltunk meg, felhívta, hogy újra meg újra szerelmet valljon neki, majd a turné közepén közölte, hogy kilép, de még azért vigyük el Baltimore-ba a csajához. Ehhez nem volt kedvünk, úgyhogy kitettük New Yorkban az út szélére a dobszerkójával együtt.
A Royal Crown Revue megelőlegezte az egész swing revival hullámot, mégsem ők aratták le a babérokat...
Mondjuk inkább úgy, hogy ők indították el ezt a hullámot. Nélkülük sehol nem lett volna a Big Bad Voodoo Daddy, vagy a Cherry Poppin' Daddies.
Ha a Youth Brigade kezdeteiről beszélnek, általában a '77-ben indult Extremest említik előzményként, de nemrég felfedeztem, hogy volt ezelőtt még egy zenekarotok, a Mess, amivel Hendrix számokat játszottatok.
Ez csak egy középiskolás zenekar volt. Zenével nőttünk fel. Még Kanadában, kölyökkorunkban zongoraórákra jártunk, aztán egy iskolai zenekarban szaxofonoztam, Mark meg hegedült. Aztán egyik nyáron, amikor én 16 éves voltam, Mark meg 15, és látványosan unatkoztunk, a nagyapám javasolta, hogy kössük le magunkat zenéléssel. Először Hendrix és Zeppelin feldolgozásokat játszottunk, mert ezt a zenét hallgattuk, de '77 nyarán hallottam a rádióban a "My Aim is True"-t, és olvastam egy cikket a Sex Pistolsról, és akkor azt mondtam, a picsába ezzel, saját zenét fogok írni. Megvan még magnószalagon az első néhány próbálkozásunk, elég vicces a brit akcentus és a hisztérikus előadásmód.
Az Extremest nem szokták említeni az első los angelesi punk hullám zenekarai között. Miért?
Ennek több oka van. A testvéremmel még tizenévesek voltunk akkor, miközben a színtéren a legtöbben a húszas éveik közepén vagy végén jártak, néhányan még ennél is jóval öregebbek voltak, és nem igazán figyeltek oda ránk. De sok más olyan zenekar van, akiket elfelejtettek, pedig ott voltak, mint például a Screws, a Social Task, vagy a Symbol 6. Ezek soha nem vitték semmire, ezért nem emlékszik már rájuk senki.
Hogy jött a kiadó-indítás ötlete?
Már egész kis korunkban mutatkozott nálunk a vállalkozó szellem. Amikor Kanadából Kaliforniába költöztünk, az ottani suliban szar volt a büfé, ezért bevittük a saját édességeinket és árultuk a többi gyereknek. Az üzlet annyira beindult, hogy 10-11 évesen már egész komoly pénzeket kerestünk, és be is hívatott az igazgató, hogy ne rontsuk az iskola bizniszét. Aztán középiskolában bulikat szerveztünk, megvettük a piát, elhívtunk egy zenekart, és belépőt szedtünk, meg volt egy kis drogdílerkedés is. Mindig úgy álltunk hozzá, hogy miért költsünk pénzt arra, hogy jól érezzük magunkat, ha kereshetünk is vele.
A koncertszervezésből is kivettétek a részetek, de a nyolcvanas évek végére ezzel is felhagytatok. Ez az egyre gyakoribb balhék miatt következett be?
Nem, ez egy sokkal összetettebb történet. Egy Gary nevű sráccal dolgoztunk együtt, aki a Golden Voice koncertügynökséget vezette, és mivel ugyanazzal a szemlélettel állt hozzá, mint mi, - hogy ne legyen drága a jegy, de a zenekar is jól járjon, - egy idő után hagytuk, hadd csinálja egyedül. '83-'84 körül nagyon ment a dolog, a Golden Voice az Olympic Auditoriumba szervezett egy-kéthavonta bulikat, és rendszeresen 3-5 ezren jöttek el ezekre. Aztán a színtér kezdett erőszakosabbá válni, majd lassan haldokolni. A bulikat áttették a long beachi Fendersbe, ahová már csak 1500-2000 ember fért be, és ezt a visszaesést a kiadóval is éreztük. Nem fogytak a lemezek, veszteségesek lettünk, és elment a kedvünk az egésztől. Kiégtünk, valami mást szerettünk volna csinálni, és már nem akartunk együtt zenélni. Az öcsénk, Adam '85-ben kilépett a zenekarból, hogy folytassa a tanulmányait. Megpróbáltuk The Brigade néven folytatni, de ez így utólag hiba volt. Fel kellett volna nyíltan vállalni, hogy ez már valami más. Vicces módon épp akkor hagytuk abba, amikor Ian összehozta a Fugazit, illetve Greg, Brett és Jay újra beindították a Bad Religiont, és lassan, de biztosan újra megindult egy felfelé tartó korszak.
Az egyre inkább önmaga paródiájává váló Clash példája ellenére is kitartottál idealista meggyőződésed mellett, hogy a zene és a politika kombinációja lehet hatékony. Most is így gondolod még?
Még mindig hiszek ebben. Öregebb vagyok, és cinikusabb, de hinnem kell, hogy változtatni tudunk dolgokon, mert ki változtat akkor rajtuk, ha mi nem? Ha meg se próbáljuk, akkor azt kapjuk, amit meg is kaptunk, George Busht, és ez nagyon bosszantó, mert ő és a hozzá hasonlók az emberek érdektelensége miatt kerülhetnek csak hatalomra. Kanadai állampolgár vagyok, tehát itt nem szavazhattam, de aktivistaként házról házra járva győzködtem az embereket, hogy menjenek el szavazni.
Nem is próbáltad soha megszerezni az amerikai állampolgárságot?
Meg tudnám, ha akarnám, de a procedúra, ami ehhez szükséges, annyira elavult és abszurd, hogy inkább maradok kanadai. Meg aztán, mostanában praktikusabb, ha az ember kanadai útlevéllel utazik külföldre, és mivel választhattam...
Egyszer azt mondtad: "Tudom, hogy az amerikai nép nem éppen a legintelligensebb a világon, a választási részvételt tekintve sem épp a legaktívabb, de ennyire hülyék azért mégsem lehetnek." Bush megválasztása bebizonyította, hogy tévedtél?
(Nevet.) Ezt nem a választásokra értettem, hanem a médiára. Az olyan rettenetesen hülye műsorokra, mint Jerry Springeré, és hogy mennyi ember alacsonyodik le odáig, hogy ezeket nézi. Olyan ez, mint egy autóbaleset, senki nem bírja ki, hogy ne nézzen oda. Meg talán ettől jobban érzik magukat az emberek, mert a saját elbaszott életük elviselhetőbbnek tűnik, ha látnak valami még elbaszottabbat a tévében. Jézusom, lefeküdt a nővérével... És ezzel szemben ott van Jay Leno műsora, aki kimegy mondjuk egy főiskolára és egyszerű kérdéseket tesz fel a diákoknak, mondjuk megmutatja az elnök képét, és nem ismerik fel. Ettől az agyamat eldobom. Mindenki olyan vérszomjas volt itt az iraki háború alatt, erre feljött egy riporter a London Timestól New Yorkba, és arra kérte az embereket, hogy mutassák meg neki a térképen, hol van Irak. Kevesebb, mint 5 százalék találta meg. Helyette Thaiföld, vagy Olaszország környékére mutogattak. Azért ez elég szomorú.
A Youth Brigade MySpace oldala
A kilencvenes évek elején, amikor újból összeálltunk, már láttam, hogy ez be fog következni. Jött a Nirvana, és megnyitotta az ajtót a Green Day és az Offspring sikere előtt. Ezek milliószámra adták el a lemezeiket, és ebből már szépen meg lehet élni. De nem a pénz miatt döntöttünk a folytatás mellett. Sokan szerették volna, ha folytatjuk, és volt hozzá kedvünk.
Az újjáalakulás előtt a testvéreid a Royal Crown Revue swing zenekarban játszottak, te pedig a dallamos punkot játszó That's It-ben. Jól emlékszem, hogy épp mindkét zenekar Európában turnézott, amikor Hamburgban összeakadtatok?
Ők egy jazz klubban léptek föl azon az estén, mi meg egy foglalt házban. Velük volt egy srác a Smarties zenekarból, aki nagy Youth Brigade rajongó volt, és felhívtak a koncert után egy bárból, hogy menjek oda találkozni velük. Lementem, iszogattunk, és egyszer csak rákérdeztek, hogy lenne-e kedvem folytatni. Azt mondtam, ha nekiállunk új számokat írni, és menni fog, akkor persze.
Vonakodtál?
Abban az értelemben igen, hogy nem szerettem volna, ha a pénzről szólna ez az újbóli összeállás. Persze '92-ben még nem is volt olyan népszerű a punk rock, bár a Fugazi és a Bad Religion már 1987/88-tól azon voltak, hogy újra felépítsék a színteret.
A That's It miatt nem fájt a szíved?
A testvéreimnek még egy darabig a Royal Crown Revue maradt a fő zenekara, de a That's Itből sorra kiléptek a tagok. A legrosszabb Tommy Stupid volt, a dobos. Az amerikai turnénk előtt egy héttel összejött valami részeg csajjal az egyik koncertünkön, ezért bárhol is szálltunk meg, felhívta, hogy újra meg újra szerelmet valljon neki, majd a turné közepén közölte, hogy kilép, de még azért vigyük el Baltimore-ba a csajához. Ehhez nem volt kedvünk, úgyhogy kitettük New Yorkban az út szélére a dobszerkójával együtt.
A Royal Crown Revue megelőlegezte az egész swing revival hullámot, mégsem ők aratták le a babérokat...
Mondjuk inkább úgy, hogy ők indították el ezt a hullámot. Nélkülük sehol nem lett volna a Big Bad Voodoo Daddy, vagy a Cherry Poppin' Daddies.
Ha a Youth Brigade kezdeteiről beszélnek, általában a '77-ben indult Extremest említik előzményként, de nemrég felfedeztem, hogy volt ezelőtt még egy zenekarotok, a Mess, amivel Hendrix számokat játszottatok.
Ez csak egy középiskolás zenekar volt. Zenével nőttünk fel. Még Kanadában, kölyökkorunkban zongoraórákra jártunk, aztán egy iskolai zenekarban szaxofonoztam, Mark meg hegedült. Aztán egyik nyáron, amikor én 16 éves voltam, Mark meg 15, és látványosan unatkoztunk, a nagyapám javasolta, hogy kössük le magunkat zenéléssel. Először Hendrix és Zeppelin feldolgozásokat játszottunk, mert ezt a zenét hallgattuk, de '77 nyarán hallottam a rádióban a "My Aim is True"-t, és olvastam egy cikket a Sex Pistolsról, és akkor azt mondtam, a picsába ezzel, saját zenét fogok írni. Megvan még magnószalagon az első néhány próbálkozásunk, elég vicces a brit akcentus és a hisztérikus előadásmód.
Az Extremest nem szokták említeni az első los angelesi punk hullám zenekarai között. Miért?
Ennek több oka van. A testvéremmel még tizenévesek voltunk akkor, miközben a színtéren a legtöbben a húszas éveik közepén vagy végén jártak, néhányan még ennél is jóval öregebbek voltak, és nem igazán figyeltek oda ránk. De sok más olyan zenekar van, akiket elfelejtettek, pedig ott voltak, mint például a Screws, a Social Task, vagy a Symbol 6. Ezek soha nem vitték semmire, ezért nem emlékszik már rájuk senki.
Hogy jött a kiadó-indítás ötlete?
Már egész kis korunkban mutatkozott nálunk a vállalkozó szellem. Amikor Kanadából Kaliforniába költöztünk, az ottani suliban szar volt a büfé, ezért bevittük a saját édességeinket és árultuk a többi gyereknek. Az üzlet annyira beindult, hogy 10-11 évesen már egész komoly pénzeket kerestünk, és be is hívatott az igazgató, hogy ne rontsuk az iskola bizniszét. Aztán középiskolában bulikat szerveztünk, megvettük a piát, elhívtunk egy zenekart, és belépőt szedtünk, meg volt egy kis drogdílerkedés is. Mindig úgy álltunk hozzá, hogy miért költsünk pénzt arra, hogy jól érezzük magunkat, ha kereshetünk is vele.
A koncertszervezésből is kivettétek a részetek, de a nyolcvanas évek végére ezzel is felhagytatok. Ez az egyre gyakoribb balhék miatt következett be?
Nem, ez egy sokkal összetettebb történet. Egy Gary nevű sráccal dolgoztunk együtt, aki a Golden Voice koncertügynökséget vezette, és mivel ugyanazzal a szemlélettel állt hozzá, mint mi, - hogy ne legyen drága a jegy, de a zenekar is jól járjon, - egy idő után hagytuk, hadd csinálja egyedül. '83-'84 körül nagyon ment a dolog, a Golden Voice az Olympic Auditoriumba szervezett egy-kéthavonta bulikat, és rendszeresen 3-5 ezren jöttek el ezekre. Aztán a színtér kezdett erőszakosabbá válni, majd lassan haldokolni. A bulikat áttették a long beachi Fendersbe, ahová már csak 1500-2000 ember fért be, és ezt a visszaesést a kiadóval is éreztük. Nem fogytak a lemezek, veszteségesek lettünk, és elment a kedvünk az egésztől. Kiégtünk, valami mást szerettünk volna csinálni, és már nem akartunk együtt zenélni. Az öcsénk, Adam '85-ben kilépett a zenekarból, hogy folytassa a tanulmányait. Megpróbáltuk The Brigade néven folytatni, de ez így utólag hiba volt. Fel kellett volna nyíltan vállalni, hogy ez már valami más. Vicces módon épp akkor hagytuk abba, amikor Ian összehozta a Fugazit, illetve Greg, Brett és Jay újra beindították a Bad Religiont, és lassan, de biztosan újra megindult egy felfelé tartó korszak.
Az egyre inkább önmaga paródiájává váló Clash példája ellenére is kitartottál idealista meggyőződésed mellett, hogy a zene és a politika kombinációja lehet hatékony. Most is így gondolod még?
Még mindig hiszek ebben. Öregebb vagyok, és cinikusabb, de hinnem kell, hogy változtatni tudunk dolgokon, mert ki változtat akkor rajtuk, ha mi nem? Ha meg se próbáljuk, akkor azt kapjuk, amit meg is kaptunk, George Busht, és ez nagyon bosszantó, mert ő és a hozzá hasonlók az emberek érdektelensége miatt kerülhetnek csak hatalomra. Kanadai állampolgár vagyok, tehát itt nem szavazhattam, de aktivistaként házról házra járva győzködtem az embereket, hogy menjenek el szavazni.
Nem is próbáltad soha megszerezni az amerikai állampolgárságot?
Meg tudnám, ha akarnám, de a procedúra, ami ehhez szükséges, annyira elavult és abszurd, hogy inkább maradok kanadai. Meg aztán, mostanában praktikusabb, ha az ember kanadai útlevéllel utazik külföldre, és mivel választhattam...
Egyszer azt mondtad: "Tudom, hogy az amerikai nép nem éppen a legintelligensebb a világon, a választási részvételt tekintve sem épp a legaktívabb, de ennyire hülyék azért mégsem lehetnek." Bush megválasztása bebizonyította, hogy tévedtél?
(Nevet.) Ezt nem a választásokra értettem, hanem a médiára. Az olyan rettenetesen hülye műsorokra, mint Jerry Springeré, és hogy mennyi ember alacsonyodik le odáig, hogy ezeket nézi. Olyan ez, mint egy autóbaleset, senki nem bírja ki, hogy ne nézzen oda. Meg talán ettől jobban érzik magukat az emberek, mert a saját elbaszott életük elviselhetőbbnek tűnik, ha látnak valami még elbaszottabbat a tévében. Jézusom, lefeküdt a nővérével... És ezzel szemben ott van Jay Leno műsora, aki kimegy mondjuk egy főiskolára és egyszerű kérdéseket tesz fel a diákoknak, mondjuk megmutatja az elnök képét, és nem ismerik fel. Ettől az agyamat eldobom. Mindenki olyan vérszomjas volt itt az iraki háború alatt, erre feljött egy riporter a London Timestól New Yorkba, és arra kérte az embereket, hogy mutassák meg neki a térképen, hol van Irak. Kevesebb, mint 5 százalék találta meg. Helyette Thaiföld, vagy Olaszország környékére mutogattak. Azért ez elég szomorú.
A Youth Brigade MySpace oldala